Még mindig vannak aggasztó tömegek, akik az ősrobbanás nagyon-régészeti, módfelett elvont bizonyítékainak is inkább hisznek (a világegyetem 10-32 másodperc alatt tágult akkorára, mintha egy atom szemvillanás alatt dagadna focilabdányivá, és erre azokból a gravitációs hullámokból jöttek rá, amelyeket már Einstein teleszkóp nélkül is megneszelt), mint a treblinkai, matthauseni, dachaui, chelmnoi, auschwitz-birkenaui, belzeci, sobibori haláltábor túlélőinek, a tömegsírok porladó csonthalmainak, vagy annak az örökségnek, amit ez az elcseszett évszázad tolt a leszármazottak arcába. Nesze, erre varrjál gombot, gravitációs hullámokkal babráló utókor, dolgozd fel a gázkamrában halt gyerekek nyöszörgését, amit a nagyapád, nagyanyád okozott/elviselt/összetörve szemlélt. Hát túl lehet élni ép ésszel egy Power Point-prezentációt, a szembenézést az emberiség egy részének kiirtásával tömeggyilkolás-logisztikai szempontok és az emberhús égéshőjének elemzése alapján?
Ősrobbanás persze attól még bőven lehetett, hogy a nácik holokausztot tagadnak. Egyetlen hitvilág sem azoktól lesz őrültség, akik felvonulnak a nevében, félreértve és félremagyarázva az ethosz évezredekkel korábban kifundált intelmeit. Itt van példának okért názáreti Jézus, akinek álló nap kufárokat kellene űznie és bálványokat döntenie egy átlagos vasárnapon, de a kereszténység mondásai ettől még ütősek, különösen olyan hiteles képviselők tolmácsolásában, mint Ferenc pápa, bár Krisztus ettől azért még nagyon feszengene a Vatikánban.
Hányan, de hányan merengtek élethosszokig a „Mi végre vagyunk e Földön?” gyötrő kételye alatt, és hogy mi a bánatért irtjuk ki közben az emberiség egy részét, akár a keresztény fundamentalizmusra hivatkozva, akár az iszláméra, akár az árjaságra (egy kutya, és itt van elhantolva), miközben a koaláknak egy ujjal sem tudnánk ártani, viszont alkalmasint infantilisan rajongunk értük. Az emberiség furcsa viselkedésének megfejtésére született válaszok „Túl jón és rosszon”, vagyis a „mindentudás” a hivatkozási alap Borislav Pekić (1930–1992) szerb író Hogyan veszejtsük el a vámpírt című, 1977-ben megjelent regényében, aminek angol fordítását a 2000-es évek elején fedezte fel a kritika, nem fukarkodva az elismerő jelzőkkel, és ez már néhány lap elolvasása után érthető. Ez az a pont, ahol a recenzens megismerkedik Pekić impozáns írói szabadságával, egyúttal megtudja, hogy Konrad A. Rutkowski néven lengyel fogorvos és brit pénzügyi igazgató is működik, és egyik sem háborús bűnös.
A mi Konrad A. Rutkowskink középkortörténész, a Heidelbergi Egyetem professzora, és az emberiség valahai (a valhallai miért törekszik ide?) legnagyobb koponyáit sorakoztatja föl, hogy motívumot keressen Adam T. Trpković gyötrelmes halálára. A mediterrán D. város községi írnokáéra, aki úgy csapott le a professzorra huszonkét évvel a halála után, „mint kiéhezett vámpír a friss vérre”. A professzor heves vitába is keveredik a világmagyarázat közben, odáig ragadtatván magát, hogy az európai intellektuális hagyományokat vádolja élete kisiklásáért és Németország katasztrófájáért.
Rutkowski a térképet böngészi Sabinével, aki ár-érték arányban a lehető legtöbb napsütést szeretné kihozni délvidéki nyaralásukból. 1965-öt írunk.
A történész javaslatára D. városba utaznak. Egy csiszolt kőből álló, zömök épület, a Miramare penzió előtt parkolnak le, és ez merőben más, mint a Brandenburg ezred I. gépesített hadoszlopának harmadik kocsijával megérkezni ugyanide 1943 szeptemberében. Az „undok véletlen vagy Trpković síron túli intrikái” folytán Rutkowski egykori nyomozói irodájában kvártélyoznak be, ahol mint a SS Obersturmführere a kihallgatásokat foganatosította a Geheime Staatspolizei módszertana alapján. A pincében ugyancsak a Gestapo Sonderkommandójának útmutatásai szerint tépték le a körmöket, az igazságot kutatva tébolyultan.
Rutkowski ugyanis ezt kereste. Heinrich Steinbrecher Standartenführer, akinek a szárnysegédje volt, merőben mást gondolt a stöpszli idegroncs birodalmi törekvéseiről. „– Igen? És mondja, maga szerint mi a rendőrség feladata? – Hogy kiderítse az igazat. – Az igazat? Nocsak! Hát mik vagyunk mi, nyavalyás filozófusok? Mi állítjuk elő az igazat, Rutkowski főhadnagy úr! Nem kiderítjük, csináljuk! Nem kutatással foglalkozunk, hanem alkotással, Rutkowski! Mi művészek vagyunk, kedves uram.”
Pekić huszonhat levelet és két post scriptumot ad közre, mindahányat Rutkowksi írja sógorának, Hilmar Wagner docensnek a nyaralás idején. A fejezeteket Nietzsche mellett Platón, Hegel, Spengler, Schopenhauer, Kant, Marcus Aurelius és mások műveire építi. És három pszichiáter diagnózisára, amelyek nem tudnak megegyezni, hogy a professzor mezei elmezavar jeleit mutatja, vagy a pszichopátia atipikus esetét. Rutkowski betegesen kijavított minden helyesírási hibát, akár szótárban, akár törvényben, akár matematikai képletben találta. Bevallása szerint végletekig vitte a „szó kijavítja a tettet” öröklött értelmiségi nyavalyáját – merthogy „kezdetben volt a tett”. (Faust)
Rutkowski galagonyakaróval szegezte a tudatalattija fenekéhez Trpković emlékét. Ám „a karót kitépték a szívéből, és eljött behajtani a magáét”. Pedig a háborgó lelkiismeret megtette a gigászi kísérletet arra, hogy együtt tudjon élni saját múltja vámpírjával, akár úgy, hogy megváltja, akár úgy, hogy elveszejti. Pekić a nácizmus aprólékosan megírt „külső történetei” után (ami sokaknak még mindig hit kérdése) egy belsőt ad közre, lassítva mutatva a totalitárius tudat születését, s azt, hogy az erőszakhullám ismét eláraszthat bennünket, ezúttal végleg összecsapva a fejünk felett.
Pekić regénye az egyik legjobb dolog, ami a huszadik században történt, és ez még akkor is így van, ha így Rutkowski nem írhatta meg a lengyel állam Odera és Visztula völgyében történt kialakulását I. Ottó császár idején. És ez a hiba is kijavíthatatlan. (Ford. Szilágyi Károly. Újvidék, Forum, 2020, 454 o.)
