Nyolc fekete szőrpamacs költözött be a nappali egyik eldugottabb részébe, ennyi látott napvilágot november végén, több részletben. Egy csütörtöki hajnalon született az első, napközben követte még négy, s amikor már azt hittük, elcsitul az ellési hullám, újabb három érkezett, csendben, szinte észrevétlenül. Kicsit úgy éreztük, folyton tévedünk, ami korábban hat volt, másnap hét lett, majd hirtelen nyolc. Nem olyan könnyű a nagy fekete anyafelhő bozontos csöcseibe bújó tenyérnyi jószágokat megszámolni, olykor az sem volt világos, melyik fejhez melyik láb tartozik, s hány farok fonódik össze egyetlen nagy halomba.
Hogy az első időben szinte a nap huszonnégy órájában nyomon követhettük, mi történik velük, az részben fárasztó volt, kimerítő és szinte szünet nélküli, másrészt viszont olyan tapasztalatokkal gazdagodtunk a kölyökkutyák viselkedéséről, szokásairól, rigolyáiról, amiket sosem éltünk volna át, ha tőlünk távolabb kezdték volna meg életük első néhány hetét.
Akadt egy, amelyik folyton a hátán feküdt. Háton aludt, háton szopott, háton nyögött, teljes felszabadultságban tárva fel pocakot, alhasat. A másik mindig keresztben terpeszkedett el a testvérein, úgy tűnt, egyszerre akar érinteni lábbal és szájjal is mellbimbót, biztos ami biztos, befogva a teret, amit testének mérete engedett. Volt, amelyik ha jól lakott, azonnal elindult a leterített gyapjútakaró távoli sarkába, s mukkanás nélkül aludt, míg fel nem verte újra az éhség, s ő volt az, aki hetekkel később a nagy hancúrozások közepette is ezt tette, legfeljebb szájában egy kis kötéldarabbal jött rá a hirtelen szuszogás. Kettő folyton nyüszkölt, ha éhes volt, ha jóllakott, ha ott volt az anyjuk, ha nem, ha front volt, ha szép idő, ha meleg volt a radiátor mellettük, ha hűvösebb. Őket nem vigasztalta más, csak az emberi váll és nyakhajlat, ha oda befészkelték magukat, elérték a megnyugvás azon fokát, amikor el tudtak szenderedni.
Hamar kiütközött, melyik fiú és melyik lány lesz a vezér, ők előbb egymással vívták meg a kis csatájukat, aztán, mintha titokban megbeszélték volna, szépen sorjában „végiguralkodták” a többieket. Kettő rendszeresen ki akart szökni, akrobatikus ügyesség kellett hozzá, hogy a mozgatható kiskaput úgy helyezzük vissza a falhoz, miközben kijövünk, hogy még véletlenül se tudjanak átsurranni ott. Ha mégis ki tudtak slisszolni, azonnal a macskák táljához rohantak, aztán biztos, ami biztos, pisiltek egy jót a torontáli szőnyeg szélére is, mielőtt elkaptuk a grabancukat, s visszavittük őket a tágas kutyaoviba.
A macskáink ezen időszak alatt sértődött, már-már dühös pillantással szimatoltak a bejárati ajtón, a lakást nagy ívben kerülték, ránk pedig úgy tekintettek, mintha megcsaltuk és elárultuk volna őket. Napokig fel sem bukkantak, hogy egyáltalán élnek, abból tudtuk, hogy a fészer alá kitett száraztáp időnként elfogyott. Csak akkor enyhültek meg, amikor az első enyhébb januári napokon végül leköltöztettük az almot a garázs egyik szénával jól kipárnázott, meleg, puha sarkába, ahol aztán új kalandok kezdődtek.