Illovszky Rudolf és Kubala László nagyon jó barátok voltak még 1948-ból, amikor együtt futballoztak a Vasasban. Ezért aztán, amint Kubala 1971 végén megtudta, hogy az újév elején a magyar válogatott Madridon keresztül utazik Brazíliába, felajánlotta komájának: útközben játsszanak egy Madrid–Budapest barátságos mérkőzést a Bernabéu stadionban. A két cimbora egyaránt szövetségi kapitány volt akkoriban, így nem volt nehéz egymás tenyerébe csapniuk.
De akadt egy kis „difi”.
A magyar keret január másodikán érkezett meg a spanyol fővárostól harminc kilométernyire lévő szálláshelyére, ahol még hat nappal később is Madrid–Budapest találkozóról beszélt Börzsei János MLSZ-főtitkár. Majd tizedikén a válogatott edzést tartott a Bernabéuban, és a Népsport kiküldött tudósítója azt jelentette: „Lépten-nyomon észrevehető, hogy a főváros Spanyolország–Magyarország, és nem Madrid–Budapest futballmérkőzésre készül. Mindenfelé plakátok hirdetik a két válogatott sorrendben negyedik találkozóját.” Majd negyvennyolc órával a meccs előtt Börzsei elfogadta a vendéglátók „javaslatát”, miszerint az 1964-es Eb-elődöntő után újra spanyol–magyar válogatott mérkőzés legyen a futball madridi szentélyében.
Kubala nem akarta megvezetni Illovszkyt, de a spanyol szövetségben azt közölték vele, hogy egyáltalán nem fogynak a jegyek. Talán, ha hivatalos volna a meccs... – tették hozzá. A szakvezető belement az átminősítésbe, erről azonban nem értesítette barátját. Igaz, volt baja elég, mert elcsúszott a fürdőszobában, és eltörte a karját, gipszben vezényelte a házigazdák csapatát.
Illovszky is gondokkal küzdött, hiszen váratlanul érte a csere, ráadásul Páncsics Miklós egy spanyolországi edzőmeccsen oly súlyosan megsérült, hogy azon nyomban meg kellett operálni. A keret nélküle így festett: Géczi (FTC), Rothermel (Tatabánya); Noskó, Juhász Péter, Tóth András, Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó (mind Újpest), Fábián, Vidáts (mindkettő Vasas), Juhász István, Szőke (mindkettő FTC), Kovács József (Videoton), Szalai (Salgótarján), Szűcs (Honvéd). Ugyanakkor a Vasassal szintén Dél-Amerikába tartott Tamás Gyula, Mészöly, Ihász, Müller, Farkas, Várady, míg Török Péter megsérült, ezért duplán lemaradt a szubkontinens újabb feltérképezéséről.
A magyarok több szempontból sem tartottak a spanyoloktól. Egyrészt ragyogó sorozat állt mögöttük: Illovszky kapitányi reaktiválása óta gól nélküli döntetlent értek el Rióban a világbajnoki címvédő brazilokkal szemben, majd ötször győztek, tizenkét gólt rúgtak, és csak egyet kaptak. Bejutottak az Európa-bajnokság negyeddöntőjébe, amire Illovszky elődjével nem mutatkozott esély, a spanyolok pedig már a csoportmérkőzéseken elbuktak a szovjet válogatottal szemben. Ez különösen érzékenyen érintette Francisco Francót, mert a véreskezű diktátor az első Eb-selejtezőin még kiállni sem engedte hazája válogatottját a kommunista Szovjetunió csapatával szemben. Aztán az 1972-es kontinenstorna elődöntőjében szovjet–magyar találkozó következett egy számunkra pechesen megpattanó Konykov-lövéssel és egy szerencsétlen Zámbó-tizenegyessel (0-1).
Ezzel együtt Illovszky és együttese a mindmáig utolsó nagy magyar eredményt produkálta válogatott szinten. (A mester és csapata az év szeptemberében döntőt vívott az olimpián, ami szintén „kozmikus” fejleménynek tetszhet, de az ötkarikás labdarúgótorna nem tartozik a több mint sportág mértékadó eseményei közé.) A labdarúgás mágikus Rodolfóját elsőre azután fúrták ki, hogy nyolc győzelmet, valamint egy-egy döntetlent és vereséget számlált 1966-67-ben, azaz kapitányi mérlege a hetvenkettes madridi fellépés előtt ekképpen festett: 14 mérkőzés, 11 győzelem, két döntetlen, egy vereség, 38-10-es gólkülönbség.
A vendéglátóktól más okból sem féltek honfitársaink. Hetvenegy augusztusában az Újpest, a Vasas és az FTC úgy nyert tornát Huelvában, Bilbaóban, illetve Elchében, hogy a lilák 3-1-re legyőzték a Real Madridot, a piros-kékek tizenegyesekkel felülmúlták a Bilbaót (2-2), a zöld-fehérek meg ráadás nélkül az Elchét (1-0). Az Újpest áldozatai közt volt még a CSZKA Moszkva (3-1), a Vasas lesimította a Standard Liége-t (2-1), a Ferencváros pedig 6-1-es diadalt aratott Puskás Ferenc edző májusban BEK-döntős Panatinaikosza ellen. A Honvéd tizenegyes-párbajban kikapott a Barcelonától (1-1), majd 2-0-ra verte a Bayern Münchent, így szégyenszemre csak harmadik lett a Joan Gamper tornán Barcelonában.
Olyan rosszul azért így sem ment akkoriban.
Hogy mást ne mondjak, a másodosztályú nézőátlag 2512 volt 1971 őszén. Ötven évvel később, azaz napjaink őszi szezonjában meccsenként 2614 szurkolót jegyeztek az NB I-ben.
A Bernabéuban a sajátos szervezés miatt csupán 30 ezer ember gyűlt egybe. A tétmeccset az utolsó őszi bajnoki forduló óta nem játszó magyarok jól tartották magukat, de hét perccel a befejezés előtt Vidáts Fábiánra, Fábián pedig Vidátsra várt, a Rexach helyett becserélt Arieta II közbeugrott, és közeli, ám kajla lövése Gécziről becsorgott. Szörnyű gól volt, de nem a madridiaknak: a lefújás után a közönség egy része a pályára rohant, hogy vállára kapja a gólszerzőt és Kubalát. A vesztes csapatból a legtöbb dicséretet épp a Géczi, Fábián, Vidáts hármas, valamint Kovács és Szűcs kapta. A legsúlyosabb kritikák a Bene, Dunai II, Zámbó triót érték. Az AS című spanyol lap úgy látta: „A magyar csapatban remekeltek azok, akiknek a zongorát kell cipelniük, de a művészek csak keresgélték a billentyűket.” Kubala jó érzékkel küldte pályára a kisebbik Arietát, Antont, aki 261, míg bátyja, Eneko 248 bajnoki mérkőzést nyomott le a Bilbaóban. A két testvér összesen tízszer volt válogatott, Anton hét meccsen négy gólt ért el.
Hazánk fiaira további súlyos megpróbáltatások vártak a portyán. Brazíliában kizárólag klubcsapatokkal találkoztak, de január utolsó napjáig – Madriddal együtt – 412 játékpercen át nem szereztek gólt. Kikaptak a Portuguesától és a Coritibától egyformán 2-0-ra, majd a Palmeiras 1-0-ra győzött ellenük a 87. percben megítélt büntetővel. Boschilia brazil játékvezető azért adott tizenegyest, mert Kovács kifejelte a labdát... Noskó Ernő és Szűcs Lajos őrjöngött, a bíró mindkettejüket kiállította, majd rendőrökkel vezettette ki őket. Aztán a Flamengo 2-0-s előnyre tett szert, de Fazekas László az ötvenharmadik percben szépített, majd nem sokkal később egyenlített (2-2). Így sem tobzódott sikerben a túra, pláne, hogy fél évvel korábban a brazil válogatottat is sikerült megállítani a Maracanában.
A negyvenhat napos turné legszebb pillanata a hazaérkezés volt. Géczi István alig várta. A ferencvárosi kapus azzal indult el Tatáról: „A gyerekek már nagyok lesznek, mire visszajövök.”
