Amit mi, a Föld bolygó északi féltekéjének nyugati felén élők a gyereknevelésről gondolunk, részben több tízezer éves hagyományok újraélesztése, részben olyan luxus, amit hatmilliárd ember, a világ népességének 77 százaléka nem ismerhet. Náluk nincs a gyereknek külön szobája, sokszor külön ágya sem, és a babakocsiban tologatáshoz sem az eszköz, sem az útviszonyok nem adottak. A szülő-gyermek (test)közelség minél hosszabb fenntartására minket már nem ősanyáink tanítanak, hanem agykutatók és pszichológusok, akik például a kontinuumelvet megismertették a világgal.
Megszakadt folyamatosság
Ma már rengeteg kismama polcán ott áll Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában című kötete, mint a modern anyák Bibliája, ami itthon ugyan az amerikai kiadásnál 32 évvel később, 2007-ben jelent meg. Liedloff elmélete szerint a civilizált ember szélsőségesen elszakadt a kontinuumától, az evolúció során kialakult, bevált gyermekgondozási módoktól. A megszakadt folyamatosság kihat a gyermek egész életére; a kielégítetlen korai szükségletek következtében már nem találja helyét a világban, nem tudja átérezni az élet, és vele együtt saját jóságát, azaz a boldogságot. A nyugati kultúrákban már életünk legelején megszakadhat a folyamatosság: kórházban születünk, ahol rövid együttlét után sokszor ma is elválasztják anyjától az újszülöttet. Ezután otthon kap külön szobát, kiságyat, az anya pedig nyomás alá kerül, nehogy „elkényeztesse”, inkább szoktassa rendszerre, nevelje önállóságra, esetleg időrend szerint táplálja. A hetvenes években az amerikai gyermekorvos, dr. Spock hazánkban is elterjedt módszere a háromóránkénti táplálást írta elő – persze így is felnőttek gyerekek, de ma már hajmeresztőnek tűnik ez a szigor, ami miatt a védőnők annak idején rengeteg alultáplált, nyűgös csecsemővel találkozhattak.
Később, ha a gyerek már kúszna-mászna, tegyük be járókába, vagy állandóan figyeljük, zárjunk el előle mindent. A konnektorok bedugaszolása vagy a konyhaszekrény gyerekzárral felszerelése persze nem ördögtől valók, de, ahogy Liedloff írja: „A természetes logika nem engedi meg, hogy egy olyan faj evolúciójában higgyünk, amelynek kiskorú egyedei milliószám mennek a szüleik agyára.”
Jekánák közelsége
Az írónő a dél-amerikai jekána indiánoknál ismerte meg a természetes gyermekgondozást. A jekánák, amíg önállóan nem kezd el mászni a gyermek, folyamatosan a babákkal vannak. Hordozzák őket, velük alszanak, igény szerint táplálják őket. A jekána babák nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ha mégis nyűgösek, anyjuk megnyugtatja, nem hagyja sírni őket. Amikor kúszni kezdenek, elkezdik megismerni maguk körül a világot, anélkül, hogy folyamatosan felügyelnék őket. Egyre távolabb merészkednek anyjuktól, de hozzá mindig visszatérhetnek. Majd egy idő után teljesen leválnak, nem igénylik anyjuk óvó közelségét, azt sem, hogy továbbra is vele aludjanak.
A nyugati világban a jelenlegi ajánlás az, hogy a gyerek legfeljebb féléves koráig aludjon a szüleivel egy szobában, de bölcsőben vagy kiságyban, ami csak átmeneti megálló a saját gyerekszoba felé. Ezzel szemben egy 2016-os kutatás szerint az ázsiai országokban a babák 70-80 százaléka alszik együtt akár 6-7 éves koráig az egyik vagy mindkét szülőjével. Noha a világ más pontjairól szórványosak az adatok, mondhatni univerzális ez a megközelítés, az egyre erősödő nyugati hatás ellenére is. Praktikus ok, hogy így nem kell külön felkelni, átmenni az éjjelente még sokszor ébredő csecsemőhöz, emellett az együttalvás jelentősen csökkenti a bölcsőhalál kockázatát. Az is kulturális mítosz, hogy a gyereknek át kell aludni az éjszakát, de olyannyira elterjedt, hogy Ausztráliában államilag támogatott alvásiskolák működnek a kisbabák alvásra neveléséhez. Pedig – és megint modern tudományos kutatást idézünk – ez nagyjából hároméves kortól lenne elvárható.
Az önállóságra nevelés a legfőbb cél az individualista nyugati kultúrákban, mintha az ágy megosztása már önmagában függőségre szoktathatná a gyerekeket. Mégis, csak a szülők kis része gondolja úgy, hogy hagyni kell a gyereket magától leválni, ebben csak az önbizalmát és a biztonságérzetét növelve támogatni. Hiszen az érettségire már biztosan nem a mi ágyunkból fog felkelni, de már az első szerelmével sem mellénk akar majd bebújni.
Felkötöd és kötődsz
A hordozás az együttalváshoz hasonlóan segít a testközelség és a kontinuum minél hosszabb fenntartásában, amellett, hogy megkönnyíti a szülők számára az ügyintézést vagy a házimunkavégzést. A babakocsi valójában egy viktoriánus korban elterjedt „kínzóeszköz”; mióta világ a világ, a hordozás a jól bevált módszer. Még azok a szülők is tudják, akik soha nem használtak kengurut vagy hordozókendőt, hogy a babát azonnal megnyugtatja, ha felveszik és ringatják. Ösztönösen érzik, amit japán agykutatók 2013-ban igazoltak, hogy az 1-2 hertz frekvenciájú, harmonikus rezgőmozgás csodaszerként hat a bébikre. Lelassítja a pulzusukat, a légzésüket, a sírást szinte azonnal abbahagyják. Kumi Kuroda, a japán Riken agykutató központ kutatásvezetője vizsgálta azt is, hogy a ringatás testközelség nélkül (például autóban, babakocsiban) működik ugyan, de jóval kevésbé hatékony, mint e kettő kombinációja. Hordozás során csökken a baba stressz-szintje, kialakul a bizalma a világ irányába, mintha csak meghosszabbodna számára a meleg, meghitt, biztonságot adó méhbeli létezés. A gyerek szempontjából mindegy, melyik szülő a hordozó, az anyáknak azonban jelentős könnyebbség, ha időnként a párjuk vállalja magára ezt a feladatot. Az apákban a hordozás elősegíti a kötődés kialakulását, megerősödését, hiszen ők nem hordozták a szívük alatt 9 hónapig a gyermeküket, mint az édesanya.
Sok szakértő mondja, leginkább azt kell áthangolni, ami a szülők fejében van, és bátorítani őket, hogy hallgassanak az ösztöneikre. A közelség éreztetése mellett legalább ennyire fontos, hogy szülőként kommunikáljunk a gyerekeinkkel a saját szükségleteinkről, és megtaláljuk azt a gondozási módot, ami kölcsönösen boldoggá tesz bennünket.
