„Az első biciklis napon letekertem 90 kilométert, csaknem 12 órás műszakban. A végén persze hullafáradtan kinyúltam, de a lényeg: a mintegy 40 címmel a pénzemnél vagyok. Másnap azonban nem sokat vacilláltam, kapásból megvettem a hirdetések között talált legolcsóbb kisautót. Mi tagadás, elég volt egy nap a novemberi fagyoskodásból, s a biciklis kollégák előtt ugyan le a kalappal, de én inkább négy keréken pincérkedek.”
Mindezeket a Győrben hajtó pizzafutárok egyike, Zoltán mondja, aki társainak többségével szemben nem igazán jószántából csatlakozott a netes ételkihordók csapatához. Már jócskán túl van az ötvenen, tanult mestersége szerint újságíró, sajtómunkásként lehúzott 25 évet, volt lapszerkesztő is a megyei újságnál. Ám ahogy a médiaiparban manapság gyakorta megesik, a többszöri tulajváltások és átszervezések nyomán elvesztette állását, tollforgatóként pedig sehogy sem tudott elhelyezkedni. Próbálkozott még szellemi foglalatosságokkal, de azok sem jöttek be. Gondjait tovább tetézte, hogy mindennél nagyobb csapás érte: feleségét elragadta a halálos kór, és ő ott maradt két tizenéves gyermekével. A betegség és az ápolás végleg kimerítette a családi tartalékokat, nem volt mese, már csak a gyerekek miatt is azonnal megélhetési forrást kellett találni.
A kétségbeesés és az elszántság érzései kavarogtak benne – mesélte tovább – amikor fejest ugrott a netpincérek ismeretlen világába, s kézbe véve az éthordó doboztáskát autóba vágta magát. Később robogóra váltott, majd miután az összes járműve bedöglött a mindennapi taposómalomban, jobb híján biciklire pattant. Úgy mondják, aki szeret két, akár négy keréken a városi zsúfoltságban manőverezni, annak a netpincérség móka, dal, kacagás. „Az is jól hangzik, hogy nem áll mögötted főnök, te döntöd el, mennyit dolgozol, bármikor kiszállhatsz. Nincs más dolgod, minthogy nyargalj, a rendelt étket záros időn belül juttasd el a megadott címre. Domborzati előny, hogy Győr lapály, nem kell annyit felfelé tekerni, bár az elektromos pedelec-bringa itt a sima utakon is remek jószág, kisebb erőbedobással hosszabb távot lehet megtenni. Nekem sajna csak régi, hagyományos kerékpárom van.
Legtöbb futártársam fiatal, fiúk, lányok. Jórészük tanul, jövedelem-kiegészítésért pedáloznak. Hozzám hasonló korúak csak mutatóba akadnak, de van egy hetven feletti kollegám is, aki autójával fuvaroz, jobbára komótosan, passzióból. Általánosságban igaz, pörög az egész netpincérség, tekerhetsz orvérzésig. A magyarázat egyszerű: ahogy Pesten, vagy több helyütt a vidéki városokban, a győrieknek is tetszik, hogy néhány mobilos kattintással gyorsan házhoz jön az étel. A keresletet pedig csak tovább fűti a pandémia. Vírusfélelmükben sokan lemondanak az éttermi élvezetekről, helyette inkább otthonra rendelnek.”
Ha viszont valaki netpincérségből akar megélni, készüljön rá, ez napszámos munka. „Volt már csúnya megfázásom és szénné égtek a karjaim a motoron. Ugyanis ha fúj, ha esik, menni kell: hidegben és forróságban egyaránt. Emeletre fel és le, még akkor is, ha nincs felvonó, vagy nem működik. Mit mondjak, amikor elkezdtem, az első fuvarnál azt hittem, lejön a portára a megrendelő. Hát nem, nekem kellett fölmászni a harmadikra. A nap végére összejött úgy hetven emelet, úgy éreztem, kész, le kell ülnöm, különben ott helyben összecsuklok. A biciklis napon délután négykor beütött a merevgörcs, meg kellett állnom, aztán valahogy túljutottam a holtponton, s mentem tovább. Ma már nem rohanok, gyorsan, de egyesével szedem a lépcsőket, mégis teljesítek. Néhány hónap alatt kialakul a futárösztön. Fejből, navigáció nélkül indulok a címekre, ügyesebben menedzselem a telefonon feltűnő rendeléseket. Nem tartok hosszú ebédszünetet, csak menet közben bekapok valami keveset. Az is sokat számít, hogy ma már sokkal jobb az erőnlétem. Amikor elkezdtem a futárságot száz kiló fölött voltam, most nyolcvanöt vagyok.”
És hogy mennyit lehet keresni? Rengeteg hamis hír, tévhit kering a búsás jövedelmi lehetőségekről, a városi legenda szerint havi egymillió is összejöhet. Zoltán ebben tamáskodó, legalábbis győri viszonylatban. Ahhoz, hogy meglegyen a többszázezer, robotként kell gürizni, hétvégeken is, naponta, tíz óránál tovább. Aztán pontosítsunk: a bevétel nem azonos a szabadon elkölthető jövedelemmel. Kapásból lejön a netpincér-felszerelésért, a dobozért járó kaució, majd a kata, az iparűzési adó. A kerékpár a beszerzésen kívül ugyan nem igényel nagy kiadást, de a futárrobogó vagy -autó nem megy benzin és szerviz nélkül. Az is megesik, hogy teljesen lerobban a járgány, elvégre azok már eleve agyonzsigerelt tragacsok, mert ételfuvarozáshoz csakis így éri meg használatuk – leszámítva a kevés profit, akik hosszú távra tervezve többmilliós elektromos autóval dolgoznak. Aztán előfordulhatnak váratlan kiadások, így például a nagy szállítási sietségben a parkolási vétségek, bár a forgalmat nem akadályozva megálló futárkocsik felett többé-kevésbé szemet hunynak a rend győri őrei. Aki biztosra akar menni, kisteherautót vásárol, és hozzá éves rakodási bérletet.
Visszatérve azonban a keresetekre, a pizzafutár pénze az alapórabér, a címpénz és a borravaló hármasából jön össze, jóllehet a netpincér-cégek, köztük a két piacvezető, a Foodpanda és a Wolt bérstruktúrája eltérő. Az utóbbinál általában nincs órabér, cserébe magasabb a címpénz, s az is lényeges, még a kisebbeknél is, hogy a bérbe belekalkulálják a borravalót. A kajakihordás ugyanis jattos üzlet, van zizegős és csengős, vagyis a megrendelő az étel átvételekor kézbe adja a borravalót, vagy már az online blanketta rubrikájába beírja a hála vállalt összegét. Így hát a borravaló fontos bevételi forrás, és Zoltán úgy saccolja, hogy a megrendelők fele-harmada honorál, úgy 200 forintos átlagban. Mindent összevetve a szorgalmas ételfutár havi átlagban 360 munkaórával, tehát szünnap nélkül 12 órázva, egy gyári munkás műszakidejének kétszeresét ledolgozva nettó félmillió körül kereshet. A magyar munkaerőpiacon csodák nincsenek, az arányok ugyanazok: a különbség annyi, hogy a futár önkizsákmányolva srófolhatja fel saját munkaidejét, ameddig csak ő és járművei bírják.
Zoltán immár egy éve éli a pizzafutárok életét. Nemrég sikerült szert tennie egy kis-Mercedesre, ami ugyan viharvert és szervizigényes, de a Suzukinál biztonságosabb, és nem kell két keréken fagyoskodni a téli zimankóban. Ennél még fontosabb, hogy támogatni tudja egyetemre járó gyermekeit. Mint mondta, időnként csendes elégtétellel állapítja meg, hogy bár olykor kölcsönjárművekkel, de alapvetően saját erejéből sikerült talpra állnia, s arról sem mond le, hogy egyszer hírlapíróként újból jegyezzék nevét.
