Miért, mitől penészes az isten – a könyvben?
A késő romantika volt talán az utolsó korszak, ahol az ördög félelmetes, grandiózus, gonosz, Gogol óta inkább, mondjuk így: közepes. Ahogy ez az isten is a könyvben, akire ez a jó szó: pitiáner. Áporodott, mosdatlan, idejétmúlt, tönkrement, lejárt szavatosságú. Penészes. Még csak nem is halott. Egy perverz, alacsony minőségű alak, aki „fenyeget”, pofázik, „rázza a farkát”. Egy gyáva kis mutogató. Ez nem a biblia haragvó vagy segítő istene. A jobbik eset az, ha esetleg nincs is. S ha volt is, már régen elmúlt – elengedte a kezünket, egyedül vagyunk.
A vallásos hit és az irodalom éppúgy nyelvi-neurális konfiguráció – véli a könyv szereplője is –, mégis, azt tapasztaljuk, az előbbinek lényegesen több követője, híve van, mint utóbbinak értő befogadója – mi a fő különbség?
A műalkotás, így az irodalom nem létezik befogadó, olvasó nélkül, és nem mozdulatlan, mozdíthatatlan valami, míg a hit ezzel szemben az lehet. Ugyan a hitben is van instabilitás, mert velejárója az elbizonytalanodás, újra és újra el kell nyerni, de itt egy végső igazsághoz való viszony konstruálódik, aminek a tétje, hogy van isten vagy nincs. És ahogy a könyvben is elhangzik: ha nincs, akkor jó nagy bajban vagyunk. Az irodalomban a rengeteg olvasat révén jóval nagyobb a mozgás- és játéktér.
Nézzük a hasonlóságot!
A szövegek felől megközelítve a kettő, a vallás és az alkotás, jelen esetben az irodalom, egy és ugyanaz. A kulcsfogalom a keresés, ebben a vallásos szöveg sem más, mint a szépirodalmi. A figurám a könyvben is keres, küzd valamiért, amiről még maga sem tudja, micsoda. Ami biztos, hogy ő és a világ kizökkent, értelmét, irányát vesztett, magyarázat nélküli. Az univerzum közömbös, és nehéz megmondani, hogy végül az irodalmi beszéd – és melyik? A verses regényem története, esetleg főhősének naplója lesz-e az érvényesebb vagy az isten? Ebben a nyitva hagyott kérdésben majd persze az olvasó dönt a saját elgondolása szerint.
A verses regény formájához milyen művek szolgáltak inspirációul?
Egy angol anyanyelvű bloomingtoni professzor mondotta volt, hogy az angol nyelvre Shakespeare óta senki nem gyakorolt akkora hatást, mint Eminem. Nekem nagy kedvencem, sokat is foglalkoztam vele, a ritmikája és dikciója óhatatlanul a nyelvemre áll. Az sem véletlen, hogy a szintén Eminem-rajongó Tandori Dezsőnek is számos verse akad, ami az amerikai rapperéhez hasonló rímtechnikákkal dolgozik. Ráadásul Tandori sokkal korábban megcsinálta már! Másfelől két verses prózai alkotás volt még rám nagy hatással: Oravecz Imre 1972 szeptembere és Garaczi László Wünsch hídja. Ebben a hagyományban állva teremti meg a saját, önálló nyelvét a Penészes isten.
Azért sok olvasónak Parti Nagy Lajos neve is fel fog sejleni Dumpf Endre költészete révén, ami a Grafitnesz kötet óta van velünk.
Dumpf Endre alteregóként való használata nyilvánvaló tisztelgés. Bár ismertem a korábbi verseit is, engem igazán a Létbüfé kötettel kényszerített térdre, amit aztán számomra a Félszép című gyűjtemény még überelni is tudott. Az viszont tény, hogy az én figurám saját nyelvvel rendelkezik, ami Parti Nagy költészetétől függetlenül íródott – egy egész kötetnyi vers képében –, s amihez nagyon hasonlót aztán visszaköszönni láttam a Létbüfé kötetben.
Való igaz, az anagrammatikus nevű Réthesy-Máz Andor (vagy Dumpf Endre) verseivel már a Random című kötetben is találkozhattunk – mit ad isten, Penészes isten című cikluscímmel ellátva!
A kötetnyi megírt versből sok minden bekerült ebbe a könyvbe is, de közel sem az összes, mert aránytalanul rátelepedett volna a Penészes isten egyéb szövegrészeire.
A verses regény egy különleges nyelvi rétege az elvonó, a kórház, a rehabilitációs intézet alapos ismeretéről árulkodik. Egy késő romantikus életrajzi olvasó alakját öltve óvatosan megjegyzem: nem tűnik drogosnak, sem skizofrénnek…
Ezt örömmel hallom, de hát nem lehet minden olvasó mellé irodalomtudóst állítani, hogy megerősítse: a szerző nem azonos az elbeszélői hanggal… Sokrétű kutatást folytattam, szakértők is segítették a munkám, odáig merészkedtem, hogy elmentem és körbefotóztam a helyszínt, Törőcskét és az intézményt is. De mindemellett személyes tapasztalatom is van kórházi témában, és ez most amolyan kis privát coming out, merthogy nyilvánosan még soha nem beszéltem róla: 2008 óta sclerosis multiplex betegséggel élek. 2008 és 2019 között kontroll alatt tudtam tartani, majd egy egyszerű fertőzéses betegség után olyan állapotromlás következett be, hogy részben kerekesszékbe kényszerültem. Kiszállni a székből, állni, úszni tudok, de járni nem. Ilyenkor az ember állandó, visszatérő vendég a kórházakban, az MRI-felvételt készítő orvossal már éppen csak nem köszöntjük fel egymást a születésnapunkon. A témában való jártasság tehát innen is adódik. Ahogy az a tapasztalat is, hogy a magyar társadalom tagjaiból miféle reakciót vált ki a szembesülés, amikor az egykori élsportolót kerekesszékben látja. A helyénvaló, érthető és partneri reakciók mellett gyakran látok a szemekben ijedtséget, sajnálatot, sőt – és ez a legrosszabb – csalódást. Nem kell! Az élet abszurd, de borzasztóan gazdag! És az a szabadságunk megvan, hogy eldönthetjük: ezt az abszurdumot megtöltjük-e örömmel. Én szerelmes vagyok az életbe! Jelenleg is.
+1 kérdés
Szívizomjáték címmel a Helytelenek Társulat felnőtt bábelőadást készített a Soha nem látott bálnák hangja című verseskötetéből, amivel legutóbb a kaposvári Csiky Gergely Színházban is felléptek a jubileumi Kaleidoszkóp Versfesztivál keretében. Mi volt az ön szerepe?
Nagy-nagy meglepetés volt számomra, amikor a társulat tagjai – Molnár Kinga, Németh Viktória és Vékony Brigitta – jelentkeztek nálam az ötletükkel. A verseimet Hutvágner Éva, kiváló írókolléga, bábtörténész ajánlotta a figyelmükbe. Nem mondom, volt bennem némi szkepszis, de hihetetlen jól megcsinálták, ma már a huszadik előadáson is túl vannak. Az első előadásukat megtekintve csak egyetlen tanácsom volt: erősítsenek rá jobban az iróniára, ami a verseskötetben is hangsúlyosan jelen van.
