;

idő;Svájc;Luzern;emigráció;

- Hogy milyen figyelemmel - Christina Viraghgal emberekről az időben

Egy svájci ház és lakói – a középkorban, a XX. és a XXI. században: Christina Viragh az Ünnepi Könyvhétre megjelent, Áprilisban című regényében nemcsak az időbeli távolságok összpontosulnak térbelivé, de az emberi sorsok is párhuzamba állíthatók a különös érzékenységgel megírt szöveg végtelenjében. A Rómában élő szerzővel beszélgettünk.

Sok víz lefolyt mind a Dunán, mind a Teverén azóta, hogy 2006-ban német nyelven megjelent az ötödik regénye. Felidézné, milyen elképzeléssel ült le annak idején az íróasztalához megírni az ősztől végre magyarul is olvasható Áprilisban című könyvét? 

Fő motivációm egy kedvenc eszményem – vagy talán inkább érzésem – írásba foglalása volt, miszerint az idő nem lineáris, az összes idő egyszerre van jelen – a múlt és a jövő is. Meg akartam írni, hogy ez hogyan nyilvánul meg egy specifikus helyen és milyen módon befolyásolja az ott előforduló embereket.

A Jelenkor folyóirat már 2012-ben is közölt részletet az Áprilisban című regényből. Annak idején az Anya-könyv is pár éves késéssel jutott el a magyar olvasókhoz a német kiadáshoz képest. Miért e mostoha sors a magyar könyvpiacon? 

Nincs ebben semmi magyar különlegesség. Ha egy könyvnek nagy, átütő sikere van, akkor rögtön lefordítják, ám a könyveim nem szerepeltek a bestsellerlistákon, ezért kisebb az érdeklődés. De ha őszinte vagyok, akkor azt is el kell mondanom, hogy nem vagyok ügyes önreklámozó. Pedig ez fontos, persze túlzás nélkül. Szóval hagytam az időt múlni, és nagyon örülök, hogy most mégis eljött az ideje.

Pedig Végel László, aki 2006-ban már olvasta a német regényt, egy akkori bejegyzése szerint nagyon gyors magyar megjelenést prognosztizált, s most a friss kritikájában Láng Zsolt is szuperlatívuszokban méltatja. Végel azon is morfondírozott, hogy bizonyára sokan teszik majd fel a szokásos kérdést: önre mint magyar íróként tekintsenek-e vagy sem? Nádas Péter egy díjátadó kapcsán önre egyértelműen magyar íróként hivatkozott. Ön hogy tekint magára? 

Nem vitás, hogy valahol magyar író vagyok, a szenzibilitásom, a gondolkodásmódom a magyarságomból ered – nagyon is! És ezek alapján íródnak a könyveim. De az is tény, hogy németül írok, ezt nem lehet megkerülni, hiszen nagyon fontos, milyen nyelven fejezi ki magát az ember. Erre a kérdésre tehát nem igazán lehet válaszolni, ahogy arra sem – amit gyakran szintén feltesznek nekem –, hogy hová is tartozom végső soron: Magyarországhoz, Svájchoz vagy Olaszországhoz? Az ilyen kérdésekre nincs válasz. Mindenhova – egyszerre. S ugyanez áll az írói tevékenységemre is.

Az átültetés során, amikor Hajós Gabriella fordítóval konzultált, felmerült-e olyan nyelvi, s ezáltal gondolati, fogalmi probléma, ami esetleg más megvilágításba helyezte azt, amit korábban németül írt? 

A fordítás nem hozott számomra ilyesfajta új dolgokat, revelációt, de ha valami ennyire specifikus vonatkozású, mint a regényben a svájci helyhez kötöttség, akkor természetszerűen adódnak nehézségek: hogyan marad meg a svájci hangulat magyarul? A folyamat, ahogy Gabriella tapogatta és aztán el is találta a hangulatot, számomra nagyon érdekes volt.

A Krúdy-művek olvasásának hatásáról írt tanulmányában – Az eltűnt realitás nyomában – a „meghatódottság” fogalmát használja annak kifejezésére, ahogy ez a lírai próza magával ragadja az olvasót egy képzeletbeli, teremtett „többdimen­ziós térbe”. Az „elveszett helyek” felidézése, írásban megjelenítése kapcsán is érződik a Krúdy- és a Proust-rokonság az egy tér négy időpillanatát elmesélő Áprilisbant tekintve, s arra vagyok kíváncsi: miért pont ez a svájci kantonbeli ház és miért ezek az időpillanatok lettek kiválasztva? 

A hely választása egyértelmű volt: ez konkrétan az a ház, ahova a svájci emigrá­ciónkkor megérkeztünk 1960-ban. Ez számomra nagyon fontos, egyben terhelt hely, mert itt érintkeztem először Svájccal, és itt történtek dolgok, nem könnyű dolgok, amiket valahogy fel kellett dolgoznom. Ezen kissé traumatikus események egyike, ahogy a ’60-as évek svájci konjunktúrája alatt elkezdtek mindent szétrombolni, feldúlni, amit csak lehetett, s ami egy magyar emigránsnak, még ha kisgyerek is, megrázó élmény volt.

Az időbeli korszakok megválasztása kapcsán az egymástól való távolságuk játszott szerepet. Az 1920-as évektől a XXI. század elejéig két, körülbelül negyven évet áthágó lépés van. Mi történik és mi változik negyven év alatt, ez volt a kérdés. És mi van, ha a lépés nagy? Ezért mentem vissza a középkorig is. Ez egyfajta ellenpont. De nem csak lépésekről volt szó, hanem vonzódásról is. Az 1920-as évekhez vonzódom, mint nyilván sokan, a háborúk közötti vulkánon táncoló atmoszférája miatt. A ’60-as évek adta magát a Svájcba való megérkezésem okán. A XXI. századi jelen idejében viszont rögzítem az aktuális idő- és térérzésemet. Ez ahhoz kellett, hogy fix pontként szolgáljon az időben való visszatekintéshez.

A XV. század eleje és a XX. század eleje (1417 és 1920) közti fél évezredes „nagy lépés” történései – ami nem jelenik meg a regénytérben – a képzeletében megvannak? 

Nem, nincsenek. Nem tudtam volna belegondolni magam a közben lévő történelmi eseményekbe, túl sok energiát vett volna el attól, ami fontos: egy nagyon más világ meg­elevenítése. Szóval az ugrás, a távolság volt a lényeges, nem az a sok minden, ami azóta történt.

Az emigránslét – a kislány Mari és apja, Ferenc révén – bizonyára központi helyet foglal el a magyar olvasók érdeklődésében. Ahogy nyilván az életrajzi vonatkozások is. Ez engem is foglalkoztat, de éppen a többi időpont kapcsán. 

Igen, Mari egyfajta helyettesem, de nem mondanám, hogy az alteregóm lenne. Ferenc is csak halványan hasonlít apámra. A többi idősíkban pedig csakis fiktív alakok szerepelnek. A ’20-as évekbeliek által például egyfajta svájci létezésmódot ábrázoltam, azokét az emberekét, akik jelen voltak még aztán a ’60-as években is, amikor mi megjelentünk ott.

„Minden megmutatkozik, ha akarjuk” („Alles zeigt sich, wenn man will”) – ez a címe Mari, azaz Maria Szalagh könyvének, amit a várandós Selena olvas a XXI. század eleji történetben – ez az Áprilisban afféle ars poeticája is lenne, a fikciós játék mellett, ami részben a könyv társszerzőjévé avathatja Marit? 

Jól látja, végső soron ez lehetne az én könyvem címe is. A metafiktív játékot (regény a regényben) ugyanakkor nem akartam túl messzire vinni. Valóban meggyőződésem, hogy attól, milyen figyelemmel nézzük a dolgokat, azok megmutatkozhatnak – s hogy sok minden függ ettől.

A regény nyelvezetét mi szabta meg? 

A helyzetek, a figurák diktálják a nyelvet, nem előre, tudatosan megszabott dologról van szó. Ez egyfajta realista irodalom, és ebből kifolyólag magától adódik, hogyan szólal meg a szöveg. Az egyes idők beszédmódjai jelentősen eltérnek egymástól, s mialatt megírtam őket, mellesleg nagyon jól is mulattam.

A (regény)nyelv hogyan befolyásolja az idő megfoghatóságát? 

Az idő nem megfogható. A nyelvvel inkább interiorizálni kell azt az időfelfogást, ami a történetbeli figuráké, s az általuk kifejezett konkrét érzelmeken keresztül lehet leírni – ahogy azt Proust megmutatta.

A 2018-as regényében, az Eine dieser Nächtében ("Egy ilyen éjszaka") elég szűkre szabta az időt: egy 12 órás, Bangkok és Zürich közötti repülőút alatt játszódik. 

Bár az idő itt is lényeges szerepet játszik, a hangsúly inkább azon van, hogyan töltjük ki ezt a 12 órát. Egy régi, Dekameron-szerű vagy utaztatási regény formáját transzponáltam mai környezetbe, azzal a tétellel, hogy a mesélés, bár más formában, más dinamikával, ma is éppen olyan vonzó, sőt megbabonázó mint a régi időkben.

+1 kérdés 

A minap olvastam a szintén az olasz fővárosban élő Bruck Edit Római lakás haszonélvezettel című regényét, ami éppen abban az időszakban játszódik (1993–94), amikor ön Rómában letelepedett. Az ábrázoltak egy számomra idegen, majdhogynem abszurd kultúrát, mentalitást jelenítenek meg. Önnek mik a tapasztalatai, milyenek a rómaiak? 

A rómaiak egy közép-európainak, persze, mások, ha nem is furcsák. Nekem, aki Svájcból települtem át, talán előnyt jelentett, hogy noha a svájciak is nagyon mások, mint az olaszok, de mégis nyugat-európai felkészültséggel érkeztem ide. Ugyanakkor Svájc és Olaszország szinte összetartozik a geografikus közelség ­miatt, csak a határon kell átmenni. Ám a ró­maiak számomra mégis hasonlítanak a budapesti magyarokra: mindegyikük valami könnyed kommunikációs készséggel rendelkezik, még ha a pestiek ennek az ellenkezőjét is mondják magukról. De persze az olaszok is „többoldalúak”, például sok embert ismerek, aki nagyon messze van attól a sztereotipikus komolytalanságtól, amilyennek az olaszokat lefestik. Ez elő is fog fordulni a most íródó Róma-központú regényemben, ahol kissé visszatérve az Áprilisban témájához, ismét az idő furcsa, nem kiszámítható ütemeiről van szó.

Christina Viraghíró, műfordító Budapesten született; 1960-ban hétévesen szüleivel Svájcba ­emigrált. Luzernben nőtt fel, a lausanne-i egyetemen filozófia, német és francia irodalom szakon végzett. Írói tevékenysége előtt szabadúszó újságíró, szerkesztő, franciatanár volt, többek közt Winnipegben, Kanadában. 1994 óta Rómában él. Regényei: Unstete Leute („Ingatag emberek”, 1992), Rufe von jenseits des Hügels („Kiáltások a domb túlfeléről”, 1994), Anya-könyv (1997, magyarul: 2001), Pilatus (2002), Áprilisban (2006, magyarul: 2021). Legújabb, Eine dieser Nächte („Egy ilyen éjszaka”, 2018) című regényét Német Irodalmi Díjra jelölték, 2019-ben megkapta érte a Svájci Irodalmi Díjat és Luzern város Művészeti és Kulturális Díját. Fordításában jelentek meg Krúdy Gyula (Boldogult úrfikoromban), Kertész Imre (Sorstalanság), Kosztolányi Dezső (Pacsirta, Esti Kornél), Krasznahorkai László (Északról hegy, délről tó, nyugatról út, keletről folyó, Báró Wenckheim hazatér), Kornis Mihály (Napkönyv), Márai Sándor (A gyertyák csonkig égnek, Eszter hagyatéka, Az igazi), Nádas Péter (Párhuzamos történetek, Világló részletek) és Szerb Antal (Utas és holdvilág) regényei. Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének fordításáért 2012-ben elnyerte az offenburgi Európai Műfordítói Díjat, a Lipcsei Könyvvásár Nagydíját és