Akár bosszúregénynek is nevezhetnénk a svéd alkotó új, negyedik, eredetileg 2020-ban megjelent könyvalbumát. Ugyanakkor a már magyarul is olvasható az Elektronikus állam és a Mesék a hurokból című, saját maga illusztrálta könyveket követően idehaza harmadikként megjelent sci-fi ismét egy disztópikus – és nagyon közeli – jövőbe kalauzolja el az olvasót. A kiemelt szerepet játszó vizualitás, a képi narratíva ezúttal is aktívan közreműködik a történetmesélés során. A szűkre szabott verbális, írott elbeszélést minden esetben továbblendítik, kiegészítik, újabb és újabb távlatba helyezik a skandináv tájakat Mad Max-/Éli könyve-/Neill Blomkamp-filmszerű posztapokaliptikus elemekkel (magára hagyott épített környezet, kiégett, elrozsdált drónok, rendőrállami járművek, Föld-idegen eszközök, növények stb.) megtűzdelt, hiperrealistán megfestett, sötét tónusú képek.
A történet szerint nem azonosítható eredetű fekete gömbök alakítják át a Föld klímaviszonyait, légkörét, az ember számára mérgezőre, belégzésre alkalmatlanná alakítva a levegőt (az ammóniától a Nap zöldnek látszik). A hadsereg toborozta tudósok, kiváltságosok a föld mélyébe épített komplexumba húzódnak, s a túlélés érdekében, hasonlóan a jól ismert „elszabadult villamos”-dilemmához („Az emberiség megmentése érdekében korlátozott ideig embertelenségre kényszerültünk”) szelektálnak, kik tartozhatnak a reménybeli túlélők közé, s kik maradnak kárhozatra ítélve a felszínen. Nincs jó válasz, nyilván. A mikrobiológus orvos Sigrid és a bátyja, Matt egy illegálisan behatoló fiút a halálraítéltek közé „sorol”, míg öccsét, a hatéves Charlie-t megmentik, s a legnagyobb gondossággal felnevelik. Hét év múlva egy földfelszíni expedíció során a kamaszkorba ért, renitens magaviseletű, problémás Charlie revánsot vesz Matten és Sigriden – mert végig tudatában volt annak, hová is tűnt a bátyja, s miért maradt magára.
A labirintus mára igen túlterhelt fogalom, metaforaként használva a Stålenhag-könyv esetében is igen szerteágazó jelentésekkel ruházhatjuk fel, kezdve ott, hogy egyáltalán melyik stációjára utalunk a benne megfordulóknak: a közepébe elrejtett dolog után kutatunk, vagy éppen már ki akarunk jutni belőle. Egyéni, személyre szabott vagy közösségi útkeresésről van szó? Mennyiben lehetséges az áthatolhatatlanság leküzdése, a kikeveredés, az üdvözülés, az átalakulás, az újjászületés? Stålenhag könyvében válasz erre sincs, csak a puszta felmutatás, a jelentésadás (ez esetben) tragikus játékának felkínálása. Mellőzve az ökokatasztrófa-regénytrend „vádló tekintetét”. Az olvasó-Ariadné sorsa azonban ismeretlen, bizonytalan, vagy éppen sokféle változatban egyszerre létezhet.
Figyelemre méltó, s nem elhanyagolható érdekessége a könyvnek (és értelmezési horizontjának) az elején olvasható mottó: egy idézet a svéd író, műfordító, költő Karin Boye Walpurgis-éj című verséből. Az ő, a fasizmus előretörése hatására megírt, disztópikus 1940-es regénye, a Kallocain ugyanis épp az új világállam „hadpolgárainak” szorongásokkal teli, hátborzongató vízióját tárja fel tanulságos módon. Stålenhag Labirintusa ez alapján, a tisztelgésen túl, folytatója is a látomásnak – ami szerint újra és újra zsákutcába tévedünk. (Ford. Molnár Berta Eleonóra. Agave, 2021. 150 o.)
