Huszonkilenc, másként

Huszonkilenc év víz nélkül címmel jelent meg 2021. október 29-én egy írás, amely a sokszor elátkozott BNV-vel (Bős-Nagymaros Vízlépcsőrendszer) foglalkozik, A szerző dr. Hajósy Adrienn geofizikus, Mádl Ferenc egykori, a BNV ügyeivel megbízott tárcanélküli miniszter főtanácsosa, aki egyik aktív szereplője volt a nagymarosi vízlépcső ellen fellépő mozgalmaknak. Az írás néhány tévedésére szeretném felhívni a figyelmet.

A vízlépcsőrendszer támadásának alapelvét a rendszerváltás előtti években a szovjet befolyás hangoztatása adta, hiszen ezzel lehetett a legnagyobb vízlépcsőellenes hatást elérni a társadalom egyes csoportjainál. Sztálini agyrémnek is nevezték, holott Mosonyi Emil már 1942-ben javasolta a Visegrád-Nagymaros közötti vízlépcső megvalósítását. A cikk elején rögtön a „Legyőzzük a természetet” jelmondattal operál, s megemlíti, hogy „A Szovjetunióban hatalmas gátakat emeltek a folyókra, bár a nagy tervet, a szibériai folyók megfordítását már nem tudták megvalósítani.” Egy folyót megfordítani csak a mesében lehet, hiszen az mindig „lefelé”, a fizika törvényének megfelelően folyik. A szibériai folyók esetében az volt az elképzelés, hogy a vészesen apadó Aral-tó megmentése érdekében, az Ob folyón és mellékfolyóin épített vízlépcsők és egyéb műtárgyak segítségével a víz egy részét átvezetik a tó felé, amire más vízgyűjtőkön is van számtalan példa. Például hazánkban a Tisza vizének egy részét a Tiszalöknél és Kiskörnél épített vízlépcsők segítségével juttatják el a Tiszántúlra és a Körösök völgyébe a Keleti-, illetve Nagykunsági-főcsatornákon keresztül.

A másik gyakran hangoztatott állítás, hogy „A Dunának ez a szakasza síkvidéki, ahol a folyam esése kicsi. Ezért nem lehet a mederben a folyam útjába emelt gáttal a villamos energia termeléséhez elegendő magasságú vízoszlopot biztosítani, amivel a hegyes vidékek vízierőművei, például az osztrák vízierőművek működnek. A síkvidéki szakaszon duzzasztani kell, hogy elég magasról zúduljon a víz a turbinákra”. Az osztrák dunai vízlépcsők is síkvidéki szakaszokon épültek, s mindegyiknél duzzasztanak (H=8-15 m közötti érték). A magyarországi szakaszra tervezett vízlépcsőknél (Nagymaros, Adony és Fajsz) is hasonló értékek lennének. Mivel Ausztriában (44 cm/km) 6-7-szer nagyobb a Duna esése, mint nálunk (7 cm/km), ezért ott sűrűbben épültek a vízlépcsők. Ez nem jelenti azt, hogy nálunk nem lehet, vagy nem érdemes ezt a megújuló energiát kihasználni. A Tisza esése jóval kisebb, mint a Dunáé, a két hazai tiszai vízlépcsőnél mégis hasznosítják a folyó energiáját. Megjegyzem, hogy a tiszai vízerőművek csak járulékos beruházásként épültek a vízlépcsőknél, hogy a duzzasztás révén keletkező magasságkülönbségből megtermelhető energia ne vesszen el. Ezt a villamos energiát a műtárgyon átengedett élővízzel termelik. A Tiszán a duzzasztás fő célja a vízhiányos helyek vízpótlása volt öntözési és egyéb célból.

A bősi vízerőmű csúcsra járatását a mi tanszékünk kollektívája sem támogatta a nyolcvanas évek végén. Ezzel kapcsolatban egy nyílt levelet is írtunk, amely a Magyar Hírlapban jelent meg.

Ami a „Ráadásul gazdasági szakemberek a művet soha meg nem térülő beruházásnak minősítették” megjegyzést illeti, tíz évvel ezelőtt a magyar nemzetiségű szlovákiai környezetvédelmi miniszter, Miklós László egy tévéinterjúban kijelentette, hogy a megtermelt áramból már bőven megtérült a beruházás. A vízlépcsőrendszer által megtermelt villamos energia Bősnél 2,6 TWh, míg Nagymarosnál 1 TWh (milliárd kilowattóra) lett volna évente, amin a két fél 50-50 százalékos arányban osztozott volna. A nagymarosi vízlépcsőt egy 1986-os szerződés szerint az osztrákok 24 milliárd kilowattóra villamosenergia fejében építették volna meg, amit a nagymarosi erőmű 24 év alatt termelt volna meg. Ennyit a „soha meg nem térülésről”. Egy vízlépcső élettartama minimum 100 év, megfelelő karbantartás mellett.

Az elmúlt 29 évben évi 1,8 TWh megújuló villamosenergiától estünk el, ami cca. 52 TWh (52 milliárd kilowattóra) mennyiséget jelent. Egyszerű számítással is megállapítható, hogy mennyi a „kár” (az elmaradt haszon), ami minden nap mintegy százmillió forinttal nő, a hajózást ért károkat és az árvízvédelmi költségek növekedését nem is említem. Ezen kívül Nagymaros és Visegrád között lett volna egy közúti átkelést is biztosító létesítményünk.

Gyakran hangoztatott mondás volt egyes zöld szervezetek részéről, hogy a nagymarosi vízlépcső vízerőművének teljesítménye (158 MW lett volna) elhanyagolhatóan kicsi, amit egy gázturbinás erőmű kisebb beruházási költséggel tudna biztosítani. A kisebb beruházási költség igaz lett volna, de az üzemelési költségekben és élettartamban egyértelműen a vízerőmű a gazdaságosabb, nem beszélve a károsanyag kibocsátásról.

A Pozsony alatti „hatalmas tó” (Dunakiliti-Hrusovói tározó) fele akkora (60 km2) lett volna, mint a Kiskörei tározó (Tisza-tó, 120 km2), de most csak a harmada (40 km2), mivel a Dunakiliti feletti jobb parti terület „parlagon hever”.

A hágai ítéletet salamoninak mondták, hiszen mindkét felet elmarasztalták bizonyos cselekedeteik miatt. Csak az a helyzet, hogy a négy fő kérdésben 3-1-re vesztettünk, s további négy kérdésben sem nekünk adtak igazat. El kell olvasni a hágai ítéletet.

A Szigetköz és a Csallóköz között a Duna főmedrének mélyülése miatt mindenféleképpen szükség volt valami beavatkozásra, amit a vízlépcsőrendszer szolgált volna. Az a hivatkozás, hogy „A határfolyóba engedett víz mennyiségének legalább az ún. ökológiai minimumot (40 százalék) el kell érnie, mert a Szigetköz (és a Csallóköz) természeti értékei legalább részleges fennmaradásának ez a vízmennyiség a záloga”, azért nem állja meg a helyét, mert a 100 százalék sem volt már korábban elegendő. A Dunakilitinél 1995-ben átadott fenékküszöb megépítését éppen a zöld szervezetek akadályozták meg több mint egy éven keresztül. Az „Öreg-Dunába” tervezett további fenékküszöbök megvalósítását, ami az egész Duna szakasz rehabilitációját szolgálná, a mai napig is folyamatosan akadályozzák. Teszik ezt annak ellenére, hogy a szigetköziek ezt támogatták és támogatják.

A cikkíró megjegyzésével, hogy „Bizonyos, hogy sem az építők, sem az építkezés ellen tiltakozók nem fogják megérni a bős-nagymarosi ügy végét” egyetértek, mert az idő nagyon szalad. A sok százmilliárdos kár felelőseit ismerjük, de ezért senkit nem vontak felelősségre, s gyanítom, hogy már nem is fognak. A BNV volt a „rendszerváltás trójai falova”, ahogy ezt Mosonyi Emil professzor a Magyar Tudományban 1994-ben nyilatkozta. A cikkíró által említett 600 milliárd forintos kár egyértelműen az ő felelősségük, akárcsak a magyar fél számára elveszett mintegy 2000 milliárd forint értékű villamos energia.

Mosonyi Emil professzor így írt erről a Mérnök Újságban (Mosonyi Emil, A környezetvédők felelőssége, Mérnök Újság 2005., 12. szám): "…Egyes úgynevezett hivatásos környezetvédők elképesztő trükkjeikkel már eddig is [többször] félrevezették a nyilvánosságot. Kedvelt eszközük a félelemkeltés, hogy a gazdasági és szociális előrehaladással szemben megalapozatlan támadásokat tegyenek hitelessé a jóhiszemű polgárok között. …egy környezetbarát projekt megzavarásának súlyos gazdasági, szociális és ökológiai következményei csak több év vagy évtized múltán jelentkeznek, amikor a populista támadó már nyugdíjas, vagy talán nem is él. Következésképpen, amikor a hibás döntés nyilvánvalóvá válik, a »hivatott környezetvédőt« már nem lehet felelősségre vonni.”