Tamara minden áldott nap, pontban délután ötkor megfogja Dani kezét, magához veszi a plüssmackóját, és hármasban elindulnak, mint egy szerelmespár, andalogni. Pontban hatkor be is fejezik a sétát, visszamegy ki-ki a maga szobájába, magára csukja az ajtót, és éli tovább megszokott, napirendhez igazodó életét. Tamara olykor lerajzolja Danit, kicsit kevésbé idealizált módon, mint ahogyan más ismerőseit szokta: a fiú egy szál alsógatyában, hasán, karján felálló szőrszálakkal szerepel a képen. Dani a tárgyai közé bújik a szobájában, ahol kis képecskék segítenek neki az eligazodásban: ottjártunkkor két ábra függött az elvégzett tennivalók között, mindkettő azt ábrázolta, hogy a huszonéves fiú megtörölte a szemüvegét.
Miskolcon, a diósgyőri városrészben járunk, egy főként autistáknak otthont adó, különleges helyen. Régebben pálos szerzetesek laktak itt – innen a név: Baráthegy – ma leginkább hétvégi házak, erdei lakok tarkítják a tájat, amelynek egyik dombos, meredek részén új élet kezdődött huszonkét évvel ezelőtt. Ekkor hozta létre a gyógypedagógusként dolgozó Jakubinyi László a Szimbiózis Alapítványt, amely kezdetben jellemzően autista, mára pedig rajtuk kívül fogyatékossággal élők, megváltozott munkaképességű emberek mindennapi életét is megpróbálja mederbe terelni. Először csak állattartással és növénytermesztéssel foglalkoztak, majd létrehoztak egy sajtüzemet, ahol megváltozott munkaképességű emberek dolgoznak, vagy olyan, az autista otthonban élők, akik be tudtak kapcsolódni a napi munkába. Felvásárolták a környékükön szabaddá vált területeket, így lett kertészetük, erdei iskolájuk, szabadtéri, néprajzi tárgyakkal teli kis vármúzeumuk. Az idén gyümölcsöst telepítenek, léüzemet építenek, és lerakták egy fedett tanlovarda alapjait. Karámot, udvart kapott megannyi állat – tyúk, kecske, disznó, ló, alpaka vagy épp birka –, amelyek nem csupán az itteniek ellátását segítik, de terápiás célokat is szolgálnak, s munkát adnak sokaknak. Kiszámolták: 2021-ben 332 főnek utaltak ilyen-olyan jogcímen rendszeres fizetést, közülük 250 fogyatékossággal élő vagy megváltozott munkaképességű ember volt.
Jelenleg harmincnyolc lakója van a Baráthegyi majorságban kialakított segítő házaknak, s állapotuktól függően kapnak szorosabb vagy lazább felügyeletet a bentlakók, akiknek életét egy-egy „házvezető” és olykor négy-öt szociális gondozó is támogatja. Van, aki bejár a majorságba dolgozni, mások pedig kijárnak innen külső telephelyekre. Imi például a sajtüzemben segédkezik, s rendszerint ő viszi el a Búza téri piacra az itt készült termékeket: az egész város térképe a fejében van. Iván inkább a növények mellett érzi jól magát. Az ötvenes évei elején járó férfi három éve került ide Ajkáról: egészen addig a szüleivel élt, most saját keresete van. Éva egy közeli faluból jár a sajtüzembe, ahol azt is kitanulta, hogyan kell formázni a parenyicát – neki is ez az első munkahelye, noha lassan betölti a harmincat. Nevelőszülők mellett nőtt fel, speciális iskolákba járt, s a majorságon kívül eddig nem akad más hely, ahová felvették volna dolgozni. A hétköznapi ügyekben esetlenül mozog, azt sem igen tudja, mennyibe kerül egy kiló kenyér, de a kétkezi munkát szereti. Gazsi a tyúkok között forgolódik inkább, a régóta itt élő Gyuszkó pedig előbb a kertészetben dolgozott, aztán a kecskék mellé került, majd a sajtüzemben is belekóstolhatott a napi munkába. Marcellnek viszont az is elég, ha villamosokat, metrószerelvényeket nézhet webkamerán, s azok makettjeit építheti meg papírból.
Van, aki szinte a kezdetektől lakója a Baráthegyi majornak, tizenévesen került ide, és most már a harmincas éveit tapossa. Korábban még könnyebben lehetett ide bejutni, „csak” tíz év volt a várakozási idő, ám ha valaki most jelentkezik, ennek dupláját kellene kivárnia. Megdöbbentő ez az arány, s az alapítvány vezetője is azt mondja: mintha az utóbbi években drasztikusan nőtt volna az igény az olyasfajta ellátási formára, amelyet ők alakítottak ki az autisták számára. Egyfajta farmközösségként léteznek, s akit lehet, a mindennapi tevékenységbe is bevonnak, legyen az munka vagy épp kézműves foglalkozás tánc, sport, séta.
Példaként hozza, hogy néhány évvel ezelőtt jelentkezett náluk egy édesanya Nyékről, egyedül nevelte akkor 12 éves kislányát, s azt mondta: neki talán tíz évnyi ereje még van, de onnantól nem lát tovább, ezért már most szeretné „lefoglalni” a férőhelyet.
– Baráthegyen a bentlakók többsége a harmincas, negyvenes évei végén jár: amíg az ő helyük nem üresedik meg, nem tudunk új jelentkezőt felvenni. Márpedig innen kevesen mennek el, legfeljebb, ha az ország túlsó végébe költözik a család és másik bentlakásos otthont keresnek a rászoruló gyerek, testvér, unoka számára. Jóval nagyobb az elvándorlás a dolgozók körében: az utóbbi években sokan mentek el az ország nyugati részébe, vagy a határon túlra, és egyre nehezebb a helyükre megfelelő végzettségű gyógypedagógust, szociális munkást, gondozót találni. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében évek óta hiányszakmának számít a szociális gondozó, pedig korábban még nem volt gond az ilyen állások betöltésével. Öt-hét évvel ezelőtt még válogathattak a jelentkezők között, mondja Jakubinyi László, ma viszont már annak a jelentkezőnek is örülnek, akit korábban még elutasítottak volna. Hiába emelték mostanában ebben az ágazatban is a béreket, ápolói végzettséggel az egészségügyben még mindig jobban lehet keresni. Amikor a járvány miatt az egészségügyi dolgozók számára kötelezővé tették az oltást, akadt néhány érdeklődő a majorban, de amikor meghallották, mennyi itt a fizetés, mégis inkább az oltakozás mellett döntöttek, és maradtak az eredeti munkahelyükön.
Jakubinyi László tanít a Miskolci Egyetemen is, nyolcvan gyógypedagógus-hallgató van a csoportjaiban, s amikor megkérdezte, melyikük szeretne a szociális szférában elhelyezkedni, mindössze egyetlen lány jelentkezett: később róla is kiderült, hogy beteg testvére miatt érez egyfajta empátiát e munka iránt. A többiek inkább oktatási intézményekben helyezkednének el, ahol a napi nyolc óra után anélkül mehetnek haza, hogy nagyobb lelki terhet cipelnének a vállukon, ráadásul övék a teljes nyári szünet.
Az autistákkal és más, tartósan ellátásra szorulókkal foglalkozó szakemberek jól tudják, mennyire megfeszített és áldozatos munkát követel a szülőktől, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak otthon a gyereküknek.
Ezeknek a családoknak segít legalább egy rövid időre lélegzethez jutni az alapítvány „Egy hét mennyország” programja, amelyet a baráthegyi panzió tavalyi megnyitása után nem sokkal indítottak el: az elnevezés egy olyan édesanyától származik, aki hosszú évek után itt tudta először kialudni magát, miután beteg gyerekét rábízhatta egy időre az alapítvány munkatársaira. A szálláshelyet bárki piaci alapon igénybe veheti az erdő lábánál lévő takaros kis házban, ahol wellness-részleg is szolgálja a kényelmet, ám az így szerzett bevétel egy részét az alapítvány társadalmi célokra fordítja.
Súlyosan sérült gyerekeket nevelő, alacsony jövedelmű családok tölthetnek el itt egy-egy hetet térítésmentesen úgy, hogy a betegekre az intézmény szakemberei felügyelnek, és szerveznek nekik programot, a szülők, egészséges testvérek pedig ez idő alatt szabadidőt kapnak ajándékba, feltöltődhetnek. Amikor meghirdették a lehetőséget, néhány órán belül 50 ezerre ugrott fel az addig 10-20 ezres látogatottságuk a közösségi oldalukon, másnap pedig már 250 ezer megtekintésnél tartottak.
– Majdnem háromszáz érvényes pályázat érkezett, a kolléganőim három héten át olvasták át ezeket, s gyakran sírva jöttek ki az irodából, pedig „sokat próbált” munkatársaink vannak. Az első évben tizenhat családot tudtunk kiválasztani egy-egy hétre. Volt anyuka, aki a 16 éves beteg és a nyolcéves egészséges kislányával jött el, s döbbenetes volt látni, hogy a fiatalabb gyerek viselkedett felnőttként, ő gondoskodott a nővéréről, pelenkázta, s vette át így időnként a terheket a végtelenül fáradt anyától. Jött fiatal pár, súlyosan beteg ikrekkel: szörnyű kimondani, de az ilyen családokban a szülők férfi-nő státusza voltaképpen megszűnik, elvész köztük az intimitás, a gondozás köti le minden erejüket. Sokszor az is csoda, ha az apa a családdal marad – mondja a szakember. A „barátok hegyén” azonban nem ítélkeznek, nem törnek pálcát senki felett, hanem teszik azt, amiért Miskolc városa tavaly Pro Urbe díjjal is kitüntette a Szimbiózis Alapítványt: segítenek láthatóvá tenni azokat, akik a többség számára rendszerint láthatatlanok maradnak.
