Oroszország;Ukrajna;szakadár területek;Kentaurbeszéd;

2022-01-15 12:00:00

Sz. Bíró Zoltán: Miért nem indít támadást a Kreml?

Ugyan máig nagyon fenyegetőnek tűnik mindaz, amit Moszkva Ukrajnával szemben tesz, kiváltképp az ukrán határnál felhalmozott jelentős orosz katonai erő, mégsem valószínű, hogy Oroszország nyílt és átfogó támadást indítana szomszédja ellen. Ennek több oka is van.

Az első, és talán a legfontosabb, hogy ha így tenne, az radikális szakítás lenne eddigi magatartásával. A Kreml ugyanis mind ez idáig afféle „szégyenlős”, avagy „be nem vallott” háborút folytatott. A hivatalos moszkvai álláspont szerint azon a két szakadár területen, amelyet még 2014-ben sikerült Ukrajnáról leszakítani, orosz erők nincsenek és soha nem is voltak. Ami ott folyik – állítják orosz részről – az ukrán polgárháború, amelynek semmilyen módon nem részese Oroszország. A Minszk-1 és a Minszk-2 megállapodás is azt mutatja, hogy ezt az álláspontot – leginkább azért, hogy minél gyorsabban megállítsák az esztelen vérontást – kész volt mind Berlin, mind Párizs elfogadni, és úgy tenni, mintha elhinnék, hogy Oroszország nem részese a konfliktusnak, hanem éppolyan garantálója a megállapodásnak, mint ők. Következésképpen, ha Moszkva nyílt és átfogó támadást indítana Ukrajna ellen, azzal teljesen új helyzetet teremtene, és már a Nyugat sem fordíthatná el diszkréten a fejét, elfogadva, hogy Oroszországnak nincs köze az ukrajnai történésekhez. Ha Moszkva háborút indítana, azzal drámaian megváltoztatná magatartásának nemzetközi jogi megítélését, ami aligha lehet érdeke, mert viselnie kellene annak minden negatív következményét.  

Az orosz hadsereg létszáma alig nagyobb egymilliónál, ezen belül a szárazföldi erők épphogy elérik a 400 ezer főt. Van ugyan Oroszországnak is nemzeti gárdája, az úgynevezett Roszgvargyija, ám ott sem szolgálnak 400 ezernél többen. Ilyen korlátozott létszámú erővel azonban nem lehet egy 40-42 milliós országot, vagy annak jelentős részét megszállva tartani, kiváltképp akkor nem, ha az ott élők többsége ezt ellenzi, vagy tevőlegesen ellenáll. Újabb ukrán területek megszerzése és ellenőrzés alatt tartása egészen más feladatokkal járna, mint járt a Krím esetében, ahol a félszigetet a kontinentális Ukrajnával egy keskeny földnyelv köti össze, amit könnyű volt blokkolni. De még abban az esetben is komoly problémát jelentene a megszerzett újabb területek ellenőrzése, ha az csak Ukrajna egy részét érintené. Az új határok biztosítása érdekében ugyanis számtalan helyen kellene az utakon ellenőrzőpontokat felállítani, és akkor még nem beszéltünk a megszállt területek „belső” ellenőrzéséről.

A harmadik ok, ami miatt súlyosan elhibázott lenne egy kiterjedt és nyílt orosz támadás, az az, hogy az ukrán hadsereg minősége ma egészen más, mint volt 2014-ben. Ma sokkal jobban képzett és felszerelt, és sokkal inkább motivált, mint volt a Krím annektálása idején, amikor az ország új politikai vezetésétől nem is kapott egyértelmű utasításokat, vagy ha igen, akkor az a nem-ellenállásra szólított fel. Mindez azonban a múlté. Az ukrán hadsereg, ha megtámadnák, biztosan harcolna, és nagyon súlyos veszteségeket okozna az agresszornak, miközben ezeket a veszteségeket nehéz lenne az orosz társadalom elől eltitkolni. Próbálkozott ezzel Moszkva 2014-ben is, de sikertelenül. Miért sikerülne jóval nagyobb veszteségek esetén? Vagyis az az eufória, ami a Krím megszerzését követte, most biztosan elmaradna. Az orosz társadalom nem akar nagy veszteségek árán újabb ukrán területekhez jutni, ezért egy nyílt és kiterjedt háborúnak most aligha lenne belpolitikai haszna. És ezzel nyilván a Kremlben is tisztában vannak.

A negyedik ok, ami miatt aligha lenne érdemes támadást indítani – függetlenül attól, hogy a cél Ukrajna egészének, vagy csak egy részének megszerzése lenne –, Ukrajna szegénységével függ össze. Az ukrán GDP nominálisan ma kisebb, mint a magyar. Az egy főre eső bruttó hazai termék Európában itt a legalacsonyabb. Ugyanakkor mégiscsak egy nagy lélekszámú országról van szó, vagyis igen jelentős erőforrásokra lenne szükség gazdasági és politikai konszolidálásához. Ilyenekkel azonban Oroszország jelenleg nem rendelkezik.  

 S végül, de nem utolsó sorban, egy nyílt és átfogó háború esetén Oroszországnak számolnia kellene azzal, hogy a Nyugat minden korábbinál drákóibb szankciókkal sújtaná. Az országot lekapcsolhatnák a nemzetközi bankközi átutalási rendszerről, a SWIFT-ről, és a korábbiaknál is nehezebb helyzetbe kerülne az orosz hitelfinanszírozás. Lehet, hogy a büntetőintézkedések a gázszektort nem érintenék – leszámítva az Északi Áramlat 2 vezetéket, amely egy háború esetén aligha kapná meg a működési engedélyt –, de az nagyon is elképzelhető, hogy valamilyen formában korlátoznák az orosz kőolaj-exportot. Ez rendkívül érzékenyen érintené Oroszországot, mert a szénhidrogén-kiviteléből származó valutabevételének kétharmadát a nyers kőolaj és származékai adják. Mindebből talán nem alaptalanul lehet arra következtetni, hogy ha a Kremlben figyelembe veszik e szempontokat, akkor nem szánhatják el magukat támadásra.

De akkor miért van szükség a látványos határ közeli erődemonstrációra? Valószínűleg azért, mert Moszkvában is tudják, hogy a félelemkeltés is erőforrás. Azzal is lehet „kereskedni”, olyan helyzetet teremteni, amivel nyomást lehet gyakorolni másokra. Mindenekelőtt Ukrajnára és nyugati szövetségeseire. Sokáig nem volt teljesen világos, hogy mi is Moszkva valódi célja. Egy ideig úgy tűnt, a feszültséget és bizonytalanságot keltő helyzetekkel fel akarja hívni magára a figyelmet, próbál újra és újra hangot adni annak, hogy vannak olyan megoldatlan problémák, amelyek egyetértése nélkül megoldhatatlanok. Moszkva ilyen problémának tekinti Ukrajna majdani NATO-tagságát, és azt a lehetőséget, hogy szomszédja területén olyan fegyverfajtákat telepítenek, amelyek veszélyeztetik biztonságát. Mindezt már azelőtt is tudni lehetett, hogy az orosz külügyminisztérium december közepén átadta azt a két szerződéstervezetet, amit az Egyesült Államokkal és a NATO-val készül aláírattatni. E dokumentumok azonban felettébb sajátos tartalmúak, nem beszélve arról a körítésről, ahogy azokról publikálásukat követően vezető orosz külügyi tisztségviselők nyilatkoztak. Szergej Rjabkov külügyminiszter-helyettes, aki a Genfben most hétfőn tárgyaló orosz delegációt is vezette, többször kifejtette, hogy a szerződéstervezetek nem tekinthetők étlapnak, amiből válogatni lehet. A partnerek vagy elfogadják az abban foglaltakat teljes egészében, vagy nincs megállapodás. Ám e formájukban mind a szerződéstervezetek, mind azok politikai menedzselése sokkal inkább tűntek ultimátumnak, mint kompromisszumkész tárgyalási pozíciónak.

De a javaslatok tartalmában is akadt jó néhány probléma. Mindkét felkínált tervezet preambulumában hosszasan sorolja azokat a korábban megkötött megállapodásokat, nyilatkozatokat és egyéb dokumentumokat, amikre hivatkozva Moszkva próbálja elfogadtatni igényeit. Többek között azt, hogy az USA vállaljon kötelezettséget arra, hogy a NATO keleti irányban nem bővül, és lemond mindazon államok felvételéről, amelyek korábban a Szovjetunió részét képezték. Ez az elvárás azonban szöges ellentétben áll a „szuverén egyenlőség” elvével, aminek tartalmát az 1975-ben a Szovjetunió által is aláírt Helsinki záróokmány részletesen is kifejti. Eszerint „a résztvevő Államok tiszteletben tartják egymás szuverén egyenlőségét és sajátosságát, valamint a szuverenitásukban foglalt és általa felölelt valamennyi jogot, amelybe beletartozik többek között minden állam joga a jogi egyenlőségre, a területi épségre, a szabadságra és politikai függetlenségre. Úgyszintén tiszteletben tartják egymás jogát, hogy szabadon válasszák meg és fejlesszék politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális rendszerüket, valamint azt a jogukat, hogy maguk határozzák meg törvényeiket és rendeleteiket. A nemzetközi jog keretein belül valamennyi résztvevő Államnak egyenlő jogai és kötelességei vannak. Tiszteletben tartják egymás azon jogát, hogy kapcsolataikat más államokkal a nemzetközi joggal összhangban és e Nyilatkozat szellemében belátásuk szerint határozzák és valósítsák meg. Úgy vélik, hogy határaik, a nemzetközi joggal összhangban, békés eszközökkel és megegyezéssel megváltoztathatók. Úgyszintén joguk van ahhoz, hogy nemzetközi szervezetekhez tartozzanak vagy sem, részesei legyenek két- vagy többoldalú szerződéseknek vagy sem, beleértve azt a jogot, hogy résztvevői legyenek szövetségi rendszereknek vagy sem; úgyszintén joguk van a semlegességre."

Ennek ellenére a december közepén átnyújtott mindkét szerződéstervezet utal a Helsinki záróokmányra, azt a benyomást keltve, hogy az abban foglaltakat az orosz külügyminisztériumban már rég elfelejtették.

A tervezetek nyilvánosságra hozatalától világos volt, hogy tartalmuk egy részét sem az USA, sem a NATO nem tudja elfogadni. Egyes orosz elvárások tudomásulvétele ugyanis olyan alapelvek feladását jelentené, amit a nyugati hatalmak identitásuk elvesztésének kockázata nélkül nem tehetnek meg. A hétfői genfi tárgyalást követően azonban az is kiderült, hogy Washington – ahogy ez várható volt – nem is készül erre. Olyannyira nem, hogy az amerikai delegációt vezető Wendy Sherman a több mint hét órán át tartó tárgyalás után határozottan leszögezte, hogy az USA nem hajlandó lemondani arról, hogy a vele kétoldalú kapcsolatok keretében együttműködni szándékozó államokkal együttműködjön, és nem fog semmiféle megállapodást kötni Ukrajna nélkül Ukrajnáról, Európa nélkül Európáról, és a NATO nélkül a NATO-ról.

A genfi találkozó kudarca azt mutatja, hogy Moszkvának nem sikerült elvárásait Washingtonra kényszerítenie, és valószínűleg ugyanez fog történni a NATO-val és az EBESZ-szel folytatandó tárgyalásokon is. A Nyugat láthatóan nem hajlandó az ultimátumok hangján érintkezni, de az nagyon is elképzelhető, hogy kész az európai rakétatelepítések korlátozásáról, és a hadgyakorlatok lebonyolításának feltételeiről tárgyalni, és általában is akceptálni bizonyos orosz biztonsági igényeket. Vagyis nem mindent utasít el, amit Moszkva elvár, de eközben nem hagyja magát zsarolni. És azt is világosan látja, hogy az orosz-ukrán konfliktusban ki az agresszor.