2022-t írunk, de Pegasus-háton szárnyalunk 1984 felé. Gondolatrendőrségnél ugyan még nem tartunk, ízlésdiktátum azonban már nagyon is létezik: úgy hívják, Petőfi Irodalmi Múzeum. Kár, hogy vezetője, Demeter Szilárd ugyancsak alkalmatlan arra, hogy észlelje, s ennek nyomán jelezze: ami itt zajlik, az maga az ízlésficam.
Legújabb példaként itt volt ez a kézilabda Európa-bajnoki megnyitóünnepség. Légtornászként repkedő alakok, tűzcsóva, lézershow, sámánnak öltöztetett Vastag Csaba, csiribiri zabszalma. Akárcsak a szintén totálisan aránytévesztett Puskás-musical: a megalománia csimborasszója. Zsúfoljunk bele adott időbe minél több show- és látványelemet, tudja meg az egész világ, hogy mi aztán mennyire nagyszerűek vagyunk, döngessük a mellünket, határainkat anno három tenger mosta, ami hiába nem igaz, akkor is: tiszteletet a magyaroknak!
Ez az egész ország mindmáig nem nézett szembe történelmi traumáival, remegve igyekszik elhitetni környezetével, s főként önmagával, hogy továbbra is tényező a világban, de legalábbis Európában.
Amit látunk a megannyi gigaberuházással, olimpiarendezési törekvésekkel, különutas megoldásokkal, most épp a visszafogott és érett eleganciát teljességgel nélkülöző megnyitóünnepséggel, az nem más, mint látlelet: a fentebb leírt pszichoszomatikus tünetek összessége.
A kisebbrendűségi komplexus fogalmát ugyan az individuálpszichológia vezette be, de úgy fest, társadalmi léptékben is releváns. Zanzásítva arról szól, hogy az ego természetes dominanciatörekvését a szűk családi környezet és a társadalmi normák normál esetben elfojtják, máskor azonban, például fizikai tulajdonságok miatt (lásd még: Napóleon-szindróma) vagy szülői mellőzöttség folytán olyan frusztráció jelentkezik, amely ezt a kisebbrendűségi érzést túlkompenzálással igyekszik orvosolni.
Ilyenkor eszembe jut az a (tévesen) Széchenyinek tulajdonított idézet, miszerint minden nemzetnek olyan vezetője van, aminőt érdemel.
Van baj. Szembe kellene végre nézni önmagunkkal; ősmagyar sámánok itt már nem segítenek.