ellenzék;Márki-Zay Péter;fasizmus;

2022-01-17 07:45:00

Aki jobbegyenesekkel jött

Márki-Zay miniszterelnök-jelölt lépéseit az ellenzékiek közül is sokan lesik összehúzott szemmel és kihegyezett füllel. A valóságnak hitt ellenzéki habzásokban mintha a nyerni vágyók egy része a legszívesebben szabadulna attól, aki nyert. Talán, mert jobboldali az Isten adta, és a demokrata baloldaliak és liberálisok között van, akinek elég a legkisebb jobboldalias megnyilvánulás, és máris szélsőjobboldaliságot orront. De lehet, hogy inkább az irritálja őket, hogy nem olyan, mint amihez az ellenzék eddig szokott. Hisz nem hasonlít rájuk. Mert hogy ő, a többszörös nyerő nem igazodik eléggé az eddig vesztő pártokhoz. Bőven elég ez is az özönvíz előtti indulatok önsorsrontó viharához. 

Nemcsak az szokatlan, hogy egy vidéken sikeres polgármester alig néhány hét alatt országos szerepkörbe jutott, és a demokrácia visszaállításáért folyó mai magyarországi élet-halál harcban miniszterelnök-jelölt lett. Az még szokatlanabb sok baloldalinak, hogy egy olyan jobboldali jelent meg, akit – „egyelőre” – demokratának kell tartaniuk. Miközben nem az elvárt demokratatüneteket - is - produkálja.

Amikor Márki-Zay ellenzéki hevületeket is felizzító, félreérthetőnek tartott kijelentésekkel rukkol elő, akkor valójában igyekszik kertelés nélkül megnyilatkozni. A Foucault által is leírt „igazságbeszédre” törekszik, nem pedig jólfésült, támadhatatlan, de többnyire semmitmondó szavakra. Ázsiója viszont inkább az utóbbiaknak van. A kormánypárti oldalon abból a célból beszélnek mellé, hogy az ordas hazugságaikat leplezzék. Ellenzéki oldalon pedig azért, hogy politikai képzelőerejük satnyaságát takarják el.

A foucaulti igazságbeszédnek szükségszerűen vannak demográfiai, akár biológiai és genetikai vonatkozásai. MZP például kimondta, hogy az öregeket tizedelte meg a legjobban a járvány, és az ő többségük Fidesz-szavazó. Ebben semmi sértő nincs, viszont siralmas tény, mert éppen az orbáni egészségpolitika az oka, hogy a járvány ennyire sújtotta a hatvan éven felülieket. Az ilyen direkt beszéddel inkább jobboldali politikusok próbálkoznak, baloldali füleknek meglehetősen szokatlan. Ez a magatartás sokban emlékeztet arra, ahogy Macron francia elnök beszél, és ugyancsak elsősorban a közgondolkodás piszíhez idomult részét horgasztja föl.

Megütközést más nyílt kijelentéseivel is okozott. Például árulók lehetőségéről is beszélt a saját táborban – de ugyan miért is ne volna a mai ellenzéki politikusi minőségek ismeretében elképzelhetetlen, hogy a kormányzat egy-két pártszereplőt stikában lábon megvegyen? Az ellenzék néhány sajtómunkása pedig szinte kéjjel festi az ördögöt a falra: „Márki-Zay új sajtófőnöke már az első munkanapján olyan lendülettel tolta a sajtóelhárítást, mint Havasi Bertalan Orbán mellett”, olvasható az 444-ben. Mint akik tetszelegnek abban, hogy lám, egyenlő távolságot tartanak – kivel szemben is? Van harmadik út önkény és szabadság között? Kétségtelen: a színvonaltalanság.

MZP tudatosan nem írja meg előre a beszédeit, hogy közvetlenebb, átütőbb hatása legyen. Gyurcsány is megpróbálkozott ezzel, kevesebb sikerrel. Az őszödi beszéd balegyenesében nem az a végzetes, hogy az orbáni tábor használta ki demagóg módon, mert mi várható más? Hanem hogy a saját táborának húzott be egyet. Salamon János pontosan jellemezte ezt, amikor azt írta, hogy „igazmondásával Gyurcsány az őt eláruló liberális elitet is magába foglaló egész honi közvéleményt hívta ki maga ellen, és ennek az árulásnak a levét isszuk azóta is.”

Márki-Zay ilyen hibára a saját táborával szemben az eddigiek fényében nem hajlamos, sőt az ellenzéki oldalon belül eddig kompromisszumképesnek bizonyult. Ugyanakkor felismerhette azt, hogy a politikai beszédben a „píszi”, a merev visszafogottság követése, a szavak túlságosan óvatos használata azzal jár, hogy – Salamon szavaival – maguk a morális sztenderdek inflálódnak észrevétlenül. A lihegős korrektség következtében végül az sem mondható ki, ha valami gyalázatos. Végül aztán a szavak végzetesen semmit se jelentenek már senkinek. Ezt az óvatos beszédmódot dobta félre Bokros Lajos is, amikor egy ATV-interjúban kijelentette az orbáni propagandáról szólva, hogy „ki kell mondani, hogy ez fasizmus”.

Márki-Zay is hamar eljutott eddig. „Orbán Viktor korrupt és egy fasiszta pártállamot épít, amit le kell bontanunk”, közölte novemberben Brüsszelben. Ezt még Bauer Tamás is egyetértőleg nyugtázta az Élet és Irodalomban, aki pedig MZP-ről azt tartja, hogy alkalmatlan miniszterelnök-jelöltnek és össze-vissza beszél. Ja tényleg! Az olyan brizáns kérdésekben, mint például a rezsi, valóságos tojástáncot lejt (ellenzéktársai zöme nem különben).

Figyelemre méltó viszont, hogy a rendszer fasiszta céljairól tett kijelentése mennyire nem tetszett Tamás Gáspár Miklósnak, holott korábban éppen ő fogalmazott úgy, hogy „nem lenne szabad finomkodni”, mert „a jelenlegi, posztfasiszta államrendszer bukása közérdek”. Mélyen igaz. Lehet azonban, hogy ilyesminek a kimondására csak a haladó-harcos antifasiszták jogosultak? De akkor mondanák végre, ne csak az egy TGM!

A pártállami (szélső)baloldaliaknál a fasisztázás korábban eleve szokásban volt. Egy baloldali emiatt is annyira szemérmes, mikor az Orbán-rendszer valóságának minősítéséről van szó. Nehogy már őrá is ráégessék, hogy csak „fasisztázik”. Kétségtelen tény, hogy ez Márki-Zaynak jobboldaliként jóval könnyebben megy. Nem mondható, hogy az egyébként demokrata jobboldaliak lépten-nyomon fasisztáznának.

Az ugyan igaz, hogy Magyarországon ma valóban nem klasszikus fasizmus vagy nemzetiszocializmus van, mert ez már eredeti formájába nem képes a visszatérésre. Az orbáni rendszer a klasszikus változat visszatérése a demokrácia álarcában. 

mert láthatatlanítja magát azzal, hogy nem olyan nyíltan brutális, mint klasszikus elődje. Egy legyengült „politikai vírus”, mellyel talán sokáig együtt kell majd élni, és meg kell tudni akadályozni, hogy végzetesen lerombolja az euro-atlanti kultúrát. Robert Paxton amerikai történész már 2004-ben megírta a „The Anatomy of Fascism” című könyvében, hogy „a fasizmus lényege ... az 1990-es évekig felismerhetetlen maradt…”. És például „egy autentikus, populáris amerikai fasizmus egyáltalán nem elképzelhetetlen. [...] Nem utoljára hallottunk a fasizmusról – legfeljebb a kifejezést nem használják majd, de a dolgot magát nagyon is.”

Mindennek fényében óriási a tét. Végzetes, ha a különféle politikai szemléletű ellenzék ma inkább atavisztikus gyanakvásaira hallgat, és az összefogás pártjai inkább azt méricskélik alamuszi módon, hogy akár a vereség esetén is, de nekik maguknak külön-külön hány képviselőjük lesz az országgyűlésben. A visszavágás lesz ugyanis rettenetes, ha most az ellenzék nem nyer. A mai Vezér, az egykori Nemzetvezető ügyesebb, aljasabb és mérgezőbb reinkarnációja meg a lakájai még inkább vérszemet kapnak. Szinte visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el, és egy időre jaj a demokratikus Magyarországnak. Ha pedig az ellenzék nyer, a közösen indult pártoknak még inkább össze kell majd fogniuk, ha nem akarják elveszíteni a nehezen kiharcolt győzelmüket, vele a demokrácia visszaállításának az esélyét.