Abból a propagandacunamiból, ami elönti a kormánypárti médiát – moslékkoalíció és társai –, csak egy irányra érdemes figyelnünk. Arra, ami tudatosan egybemossa és baloldaliként igyekszik egyneműsíteni a rendszerváltást meghirdető teljes politikai ellenzéket, miközben minden erejével azon van, hogy ezt a természetellenes (a Fidesz által kikényszerített) koalíciót szétfeszítse.
A „baloldali” jelző nemcsak a sokszínűség miatt értelmezhetetlen, hanem mert ez az összefogás nem baloldali. Nem azért, mert az előválasztáson nyerő Márki-Zay Péter önmeghatározása szerint ő konzervatív. (Az önmeghatározás itt a legkevésbé számít. Az emiatt „megtért”, csalódott fideszesek seregének egyelőre nyoma sincs, és erre józan ésszel nem is számíthatott komolyan senki.)
Amikor Márki-Zay megnyerte az előválasztást, azzal egyértelművé vált, hogy a szavazók többsége alapvetően egy konzervatív politikust akar az ország élén látni, nem egy szocialistát (vagy ahhoz közelit, mint Karácsony Gergely), sem egy liberálist (Dobrev Klárát), sem pedig egy középre húzó egykori radikális jobboldalit (Jakab Pétert). Karácsony visszalépésével a szocialisták elvesztették még az esélyét is, hogy erőt mutathassanak, Dobrev pedig talán túl radikálisnak tűnt. A konzervatív Márki-Zay lett az, akitől leginkább puha átmenetet várhat a közönség.
amelyben – nem indokolatlanul - a konzervatívok jobban féltek a baloldaltól és a liberálisoktól, mint a szélsőjobbtól. Azt pedig a történelmi kataklizmák igazolják, hogy akár minden jóindulat ellenére – és ennek belátásához még csak a Fidesz-kormányzás tapasztalatai sem kellenek - milyen veszélyekkel jár, ha hiányt szenved a hatalom társadalmi vagy szűkebb pártellenőrzése. Ami a demokrácia elengedhetetlen feltétele.
Nem vagyunk jósok, nem tudjuk megmondani, hogy - főleg a Fidesz teremtette közegben – meddig lenne életképes egy ilyen konzervatív színezetű kormányzás. Főként egy gazdaságilag kifosztott országban, egy, a nemzetközi viszonyokat tekintve mind bizonytalanabb, a háború szélén tekergő világban, amelyben utólag soha senki nem kíváncsi valójában már arra, ki volt a felelős, ha egyáltalában akad majd még ember, aki feltehet bármilyen kérdést, akár oroszul, akár angolul. Akármi történjék is, nyerje meg, vagy bukja el a Fidesz a választásokat, történelmi bűne marad, hogy csaknem egy emberöltőnyi időt elherdált a maga és az utókor életéből, amit számon lehet és kell is kérni rajta, mint tette azt maga Orbán Viktor hajdanán Nagy Imre és társai újratemetésén.
Ez az ő dolga, a magyarság felelőssége most a választás. A kérdés látszatra egyszerű: Orbán vagy nem Orbán (a rendszerével együtt). Vagy: akarunk-e legalább egy konzervatív fordulatot a mostani szélsőjobboldali forradalom helyett?