Hogyan is magyarázhatnám el a Dusi generációjának az offline gyermekkort?

Amióta a népszerű és elismert francia írónő, Annie Ernaux rendhagyó, naplószerűen megírt regényét olvasom arról, hogy mi minden múlik el egy emberrel, én magam is folyton ezen töprengek. Az Években igen pontos leltárt készít arról, hogy a kérlelhetetlen idő hogyan tüntet el emlékeket, tapasztalatokat, világlátást, kigyomlálja a nyelvet, hiszen a tűnő nemzedékekkel a szavaik, mondásaik, tréfáik is füstté válnak, vagy ha meg is maradnak, lassan kihűlnek, jelentés nélkülivé lesznek. A könyvek talán még segítenek, az új kiadás lábjegyzetei, hogy értsük azt, ami a megírás korában még evidens volt, de az élő tapasztalatok elevensége kifakul, nem lehet visszakérdezni.

Hogyan is magyarázhatnám el a Dusi generációjának az offline gyermekkort? A hétfői adásszünetet, amikor ő már a laptopjáról tévézik, s ha nem tetszik az adás a gyerekműsorok csatornáin, akkor a videómegosztókon keres magának tartalmat, most épp a dominóépítés izgalmai lelkesítik. Fel sem merül benne, hogy ezt államilag szabályozhatnák, vagy takarékossági okokból hétfőre leállna az internet. Eleve az a fő tapasztalat, hogy minden hozzánk alkalmazkodik, kézre áll. Például a telefon. Még nincs neki, és próbáljuk minél inkább kitolni ezt a békebeli időt, mert úgy érzem, hogy addig tart a fesztelen gyerekkor, amíg a készülék eltéphetetlenül össze nem köti a kinti világgal, amíg el nem kezd ömleni hírek, képek, posztok formájában a virtuális katyvasz. Ami arra játszik, hogy érdekesebb, színesebb, életszerűbb legyen a valódi életnél. Ha Zuckerbergéken múlna, a valóság úgy tűnne el két lájkolás között, hogy észre sem vennénk. Mert hát mit is ér az a valóság, ami nem illeszthető a hírfolyamba, ami nem kér reakciókat és kommenteket, ami nem számszerűsíti terjedés és népszerűség szerint a mindennapjainkat.

Mi fociztunk az udvaron, és nem rohantunk fel közben, hogy megnézzük, hányan nézték meg az aznapi cseleinket és góljainkat. Az élet egyszeri volt, az emlék illanó, és a pillanatot kellett jól-rosszul megélni. Vajon hogyan hangzana mostanában a régi szentencia, hogy élj a mának?! Mit nevezünk "mostnak" a hírfalunkon, amely a régi emlékeket keveri az újakkal, ám igazából soha nem felejt: bármi bármikor előásható rólunk. Főként, ha mi magunk költöztettük át oda – szinte már kóros szorgalommal – az életünket.

A mi világunk még őrzött valamit a tágasságából, vagy annak illúziójából, és sokkal titokzatosabbnak tűnt. Ma egy klikkeléssel bármit a képernyőre lehet varázsolni, vagy legalábbis afelé haladunk, hogy akár élőben lehet majd nézni a tenger morajlását az argentin partokon, családi veszekedést Mexikóból, autós üldözést a detroiti autópályáról. Nincsenek eldugott pontok, a paradicsomot bekamerázták. És abban is biztos vagyok, hogy az apokalipszist – a klímakatasztrófa első igazi csapásait – sokan a telefonjukon követik majd, és cukinak fogják tartani a vízben kétségbeesetten kapálózó koalamacit. Aztán majd jön megint az offline világ üdvözítő és kijózanító sötétsége. És ez még az optimistább verzió, ha jól értem.

A környezetvédő fiataloktól is azt szoktam kérdezni, hogy hány percig bírnák ki a telefonjuk nélkül. Mert amíg a válasz órákban mérhető, ne is nagyon álmodjunk komoly változásról. Azt már komolyan lehet venni, aki egy hétig is kihúzná az ölébe hullt technológia nélkül. Annak már van esélye arra, hogy körülnézzen, felmérje, hogy hol is tartunk. De ne tévedjünk, ebben mi vagyunk a hibások. Mi szoktattuk rá őket erre, mi faragtunk a gyermekeinkből fogyasztó automatákat, és most csodálkozunk, hogy nem lehet tőlük elvenni. Hogy nem rajonganak egy kirándulásért az offline világban, mert az nem osztható, nem lehet szűrőkkel még színesebbé tenni.

Azt ma már igazi túlélőtúrának nevezik, ha egy család úgy ruccan ki valahová, hogy otthon hagyják az elektronikus eszközeiket. Ez már felér Amundsen kalandjaival, az ősi kiszolgáltatottsággal, amikor bármikor bárhonnan ránk vethette magát a kardfogú tigris. A valóság ugyanis, jó lenne, ha ezt lassan tudomásul vennénk, a mi termékünk. Jó, most a koronavírus egy kicsit átvette az irányítást, de ez többé nem fordulhat elő. A nagyobb vírus, az információ- és alternatívvilág-függőség majd tesz róla, hogy ez is csak egy mémmé szelídüljön. És akkor klikkeléssel lehet majd kiválasztani, hogy ma melyik pandémia is illik a hangulatunkhoz.

Ezért ragadom meg az alkalmat, hogy a mi világunkról meséljek. Vagy a nagyszülőkéről. Az is távol állt a tökéletestől, hiszen háborúk dúlták szét, de hogy a béke is veszélyes lehet, azt elképzelni sem tudták volna. Bízom benne, hogy Dusival majd jókat nevetünk egyszer azon, hogy a szülei is már a virtuális valóságban próbáltak reklámot csapni az olvasás idejétmúlt, ízig-vérig offline szokásának. Ott próbáltak híveket toborozni, kicsit lassítani az időt, ismét tágítani, ha centikkel is, a világot. De hát nekem mindig is a könyvek jelentették az igazi reményt. Ha azok eltűnnek – a civilizált világ méhecskéi –, a megtermékenyítés gesztusának inthetünk búcsút. Amíg olvasunk, van értelme a jövőről beszélni. Álmodozni, tervezni. Megmenteni önmagunkat önmagunktól.