Johann Wolfgang Goethe 1775 szeptemberében meghívást kapott Károly Ágost weimari nagyherceg udvarába. Hagyományosan ettől a dátumtól számítjuk a weimari irodalmi élet föllendülését. Hamarosan olyan neves alkotók fordulnak meg a városban és hercegi udvarban, mint Schiller, Johann Gottfried Herder és Christoph Martin Wieland.
A weimari klasszikusok fénye sugározza be ekkoriban Németországot – bár Németország még nem létezik, csak a német nyelvű kultúrában és a szívekben él. Hamarosan azonban jönnek a fiatalabbak is, a romantikusok előfutárai. Az első Heinrich von Kleist, akinek művészetét az idők során egyszerre interpretálták szélsőséges nacionalistaként (kiemelve a szerző buzdítását Napóleon ellen) és a porosz állam kritikusaként.
Ilyen volt a németek számára a XVIII. század vége, amikor Goethe, Schiller, Lessing, Christian Gottfried Körner, Achim von Arnim, Kleist és még vagy tucatnyian egyszerre éltek, alkottak, s jórészt ugyanazon társaságokba jártak. Például a Sturm und Drang irodalmi körbe, vagy a weimari kultúrapártoló nagyhercegnéről elnevezett Amália szabadkőműves-páholyba. Ha Berlinben jártak, akkor szívesen forgolódtak a műveltségükről híres berlini zsidó nagypolgári nők - mint Henriette Herz vagy Rachel Varnhagen von Ense - szalonjaiban.
Karl August Böttinger azt írta Schillernek, hogy Berlinben csak a zsidók társas körei érdeklődnek a szellemi élet iránt. Friedrich Schleiermacher pedig azt írta, hogy „aki tehát meglehetősen fesztelen, jó társaságot akar látni, ezekbe a házakba vezetteti be magát, ahol természetesen szívesen látnak minden tehetséges embert, még ha csak a társalgásban mutat is tehetséget, és bizonyára jól fognak szórakozni, mivel a zsidó nők nagyon műveltek - a férfiak túlságosan korán temetkeznek bele a kereskedésbe -, s általában magas fokon birtokolják valamelyik szépművészetet.” S mindez mutatja: az 1933-1945 közötti időszak lerombolta évszázadok munkáját. Könnyebb tönkretenni valamit, mint fölépíteni. De persze ezt a XVIII. században még nem tudhatták.
Heinrich Kleist a porosz hadnagyi rangot és az eszement drillt hagyta ott az irodalom kedvéért, szerencsé(nk)re. Kleist darabjai maradandók lettek, ellentétben a sok német törpefejedelemséggel, amelyeket a Napóleon-Gulliver összezúzott. Különösen a Kolhaas Mihály című kisregénye, amely - hasonlóan Schiller Tell Vilmosához - a becsületében megsértett lázadó embert veszi védelmébe, s ezzel közvetlen hadüzenetet küldött szellemi téren a korabeli nyárspolgáriságnak, amely elvárta a hatalomnak való kritikátlan engedelmeskedést.
Kleist 1777. október 17-én született az Odera melletti Frankfurtban, Poroszországban. Hetvenhat évvel korábban a porosz választófejedelem elnyerte a királyi címet. I. Frigyes Vilmos porosz király valóságos katonaállamot csinált az egyébként – a fővárost, Berlint leszámítva – szegényes, elmaradott, a német szellemi centrumoktól távol fekvő királyságból. Majd Frigyes Vilmos fia, II. (Nagy) Frigyes learatta a babérokat, s megnövelte a királyság területét, egyebek között az iparilag fejlett Szilézia elfoglalásával és a Lengyelország első fölosztásában való részvétellel. Frigyes türelmetlen újító volt ugyan, ám a felvilágosult abszolutizmus jegyében véghezvitt reformjai nem igazán éreztették hatásukat a nép nagy része számára: ők junkeruralom alatt éltek, s a jobbágyság élete inkább hasonlított a keleti országok jobbágyvilágára (Lengyelország, Oroszország), mint Nyugat-Európa vagy akár a fejlettebb német területek parasztságának életkörülményeire.
A nagybirtokon uralkodó testi büntetések fönnmaradtak a hadseregben is. Kleistnek talán ebből is elege lehetett, amikor leszerelt, holott családja igazi katonafamília volt: apja törzskari kapitányként szolgált. A katonaság után a természettudomány iránt érdeklődött, ami nem volt különleges a kor német írói körében (Goethét még az alkímia is izgatta). Eleinte franciabarát volt, ám egy párizsi utazása kiábrándította. Amikor Napóleon összezúzta a német államokat, s 1806-ban hazája, Poroszország is vereséget szenvedett a jénai harcmezőn, Kleist franciaszimpátiája ellentétébe fordult. Hermann csatája címen színdarabot tervezett a híres teutoburgi csatáról, amelyben a legendás Arminius (Hermann) vezette kimber és teuton törzsek vereséget mértek Augustus római császár légióira. Föllelkesítette az Andreas Hofer vezette tiroli felkelés híre, s barátaival tervezte egy Germania című lap kiadását. A lap címe politikai program volt: valamennyi német egyesítése a közös ellenség, a „korzikai emberevő” elleni harcra.
Kleist először középkori tárgyú történelmi drámákat írt, valamint egy vígjátékot Az eltört korsó címmel. A hírnevet azonban a Michael Kohlhaas (Kohlhaas Mihály) című elbeszélése hozta meg. A címszereplő porosz lókereskedő mindent elveszít a feudális hatalmasságokkal folytatott küzdelemben, s végül már nem is anyagi kárának megtérítése vagy felesége halála, hanem a becsületének helyreállítása miatt ragad fegyvert, szervez felkelést, hogy végül – szükségszerűen – elbukjon.
Kleist egyike azon művészeknek, akik nemcsak alkotásaik eredetiségével, hanem életvitelükkel is lázadtak a nyárspolgáriság ellen. Nem volt hajlandó katona lenni, bár családi tradíciója révén hivatott volt erre a pályára. Franciabarátból lett harcos német patrióta, ám patriotizmusa magasabban lángolt, mint a Napóleon előtt meghunyászkodó porosz udvaré és a nemességé, így gyanús lett minden oldalon. Egyetlen újságját, amelyet indított, a Berliner Abendblättert a cenzúra megszüntette. Jellemző a porosz udvar és hatóságok gyanakvására, hogy színdarabját, a Homburg hercegét csak Kleist halála után három évvel, 1814-ben engedték színpadra állítani, holott a darab éppen a porosz fegyelmezettség és uralkodótisztelet – józan észt meghaladó – dicshimnusza. Homburg hercege, egy XVII. századi hadvezér csatát nyer, de mivel uralkodója engedélye nélkül támadott, mégis halálra ítélik. Homburg először kegyelemért esdekel, majd belátva hibáját, büszkén lép a vérpadra.
Ennyire ostoba nem lehet egyetlen állam és hadsereg sem, mondhatnánk, visszavetítve a német militarizmus közhelyességéről ápolt sztereotípiákat! Ha belegondolunk, nehezen érthető a porosz cenzúra gyanakvása: elvégre a darab a királyi döntés dicsérete, hiszen Homburg belátja az ítélet jogosságát. Ám a cenzorok a porosz állam iránti burkolt kritikát olvasták ki a színdarabból: megírásának idején III. Frigyes Vilmos porosz király kénytelen volt hallgatni, s jó képet vágni ahhoz, hogy országa francia vazallussá süllyedt, sőt minden erejével akadályozta a Stein és Hardenberg vezetésével szerveződő hazafias pártot, amely reformokkal (pl. jobbágyság eltörlése, zsidóság emancipációja, önkormányzat a városok részére) készülődött a franciák elleni harcra. Ezek a társadalmi reformok a királyság mögé állították a nép széles tömegeit, ám a király inkább a megalkuvó junkerpárt mellett állt. A habozó választófejedelemmel szembeszálló Homburg hercege éppenséggel azokat a németeket is jelentheti, akik a király engedélye nélkül is készek lettek volna harcolni Napóleon ellen, fittyet hányva a fegyelemre. 1814-ben, amikor a darabot bemutatták, már kitört a porosz nemzeti felkelés, így a darab veszélyessége megszűnt, sőt most már kívánatos lett a – királyi akarattól nem feszélyezett – nemzeti akarat és erő dicsérete.
Kleistet a szegénység, a mellőzöttség, valamint a magánéleti fájdalmai az öngyilkosság felé lökték. Feleségül vette a gyógyíthatatlan rákbeteg Henriette Vogelt, s együtt követtek el öngyilkosságot. Szenvedélyes drámái (bennük az erőszak és irracionalitás realista igényű ábrázolásával), patriotizmusa, erős németség-tudata és végül, de nem utolsósorban halálának körülményei révén hatott a német romantika szellemére.