Persze erről is nyilván Joe Biden tehet. December 7-i telefonbeszélgetésükön javasolta Vlagyimir Putyinnak, hogy fogalmazza meg, pontosan mit szeretne. Tíz nappal később aztán az egész világ megtudta, mert az orosz külügyminisztérium kitett a honlapjára egy „szerződéstervezetet” és felkérte a NATO-t, illetve az Egyesült Államokat, hogy lennének szívesek azonnal válaszolni.
Az eljárás persze eleve kizárta a diplomáciát, mert a Nyugat ha akarná sem tudná elfogadni az ultimátumot, Vlagyimir Putyin pedig nem tud arcvesztés nélkül kifarolni a zsákutcából. Úgyhogy érvényesül az eredeti orosz szándék, marad a kardcsörtetés, netán Ukrajna megtámadása.
A Kreml nyolc pontban foglalta össze, mit akar:
1. a felek nem erősíthetik saját biztonságukat Oroszország rovására;
2. multilaterális konzultációkkal és a NATO-Oroszország Tanács keretei között rendezik a vitás kérdéseket;
3. megerősítik, hogy nem tekintik egymást ellenfélnek és fenntartják a párbeszédet;
4. nem telepítenek katonai erőt és fegyverzetet más európai országok területére az 1997 május 27. előttieken felül, legfeljebb minden fél egyetértésével, kivételes esetben, veszély elhárítására és csak rövid időre;
5. nem telepítenek egymás szomszédságába földi állomásoztatású közepes és rövid hatótávolságú rakétákat;
6. a NATO valamennyi tagja kötelezi magát, hogy tartózkodnak a szervezet további bővítésétől, beleértve Ukrajna és más új tagok felvételét;
7. a NATO tagjai nem folytatnak katonai tevékenységet Ukrajna és más keleteurópai országok területén, a Dél-Kaukázusban és Közép-Ázsiában;
8. az egyezmény nem értelmezhető úgy, hogy az érintené az ENSZ Biztonsági Tanácsának a nemzetközi béke és biztonság fenntartására irányuló elsődleges felelősségét.
A 4. pontban említett 1997. május 27-i dátum a NATO és Oroszország között Párizsban kötött alapmegállapodásra utal, amely létrehozta a NATO-Oroszország Tanácsot. Az akkori elképzeléseket jól tükrözi, hogy a felek „a demokrácia és a biztonsági együttműködés” elvei mentén tervezték megteremteni az euroatlanti térség „tartós és befogadó” békéjét. Vlagyimir Putyin ide szeretne visszautazni az időben – persze aligha a demokrácia kedvéért, hanem hogy visszacsinálja az azóta bekövetkezett eseményeket, legfőként az 1999-ben kezdődött bővítési folyamatot, amelynek során előbb hazánk, Lengyelország és Csehország, majd Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia és Szlovénia (2004), Albánia és Horvátország (2009), Montenegró (2017), végül pedig Észak-Macedónia (2019) is NATO-tag lett.
Az orosz követelés értelmében ennek a tizenhárom országnak a területén nem állomásozhatnak a NATO többi tagjainak csapatai. A megfogalmazás persze némiképp homályos, hiszen nem egyértelmű, hogy csak az állandó támaszpontok létesítésének tilalmáról van-e szó vagy alkalmanként megkérendő orosz beleegyezés híján a hadgyakorlatokra érkező egységekről is.
Nem mellesleg Taszár volt az első NATO-támaszpont az egykori Varsói Szerződés valamely tagállamának területén.
Ennél aktuálisabb probléma, hogy a pápai repülőtér jelenleg is három magyar felségjelű, de a NATO-kötelékébe tartozó és közösen üzemeltetett C-17 típusú szállító repülőgépnek ad otthont, illetve rendszeresen fogad gyakorlórepülésekre érkező katonai helikoptereket és repülőgépeket. A Kreml követeléseinek értelmében ezt sem lenne szabad, hiszen ezzel „Oroszország biztonságának rovására” erősítjük a sajátunkat. Ezen az alapon ugyancsak gond lehet a Magyar Honvédség várpalotai lőterére éleslövészetre érkező NATO-alakulatokkal. Az orosz javaslat azt is kizárja, hogy az új tagállamok segítsék egymást, tehát például a magyar Gripenek lassan rutinszerűvé váló telepítését a balti országokba. A legközelebbi ilyen misszió júliustól lenne esedékes.
Bár idehaza nem verik nagydobra, a Magyar Honvédség az ukrán hadsereggel is szokott gyakorlatozni. Az Ukrinform híréből például kiderült, hogy Alekszej Reznyikov ukrán védelmi miniszter és Valerij Zaluzsnij, a hadsereg parancsnoka decemberben is találkozott magyar kollégával, Benkő Tiborral és Ruszin-Szendi Romulusszal, akikkel többek között a különleges műveleti erők közös képzéséről és gyakorlatozásáról állapodtak meg, illetve hitet tettek a nemzetközi békefenntartó műveletekben való együttműködés mellett. Mi több, a két ország katonái együtt szolgálnak a Tisza nevű többnemzetiségű műszaki zászlóaljban, amely közös gyakorlatokat szokott tartani Romániában, Szlovákiában,
Magyarországon és Ukrajnában. Az orosz követelések 7. pontja ezt az együttműködést is ellehetetlenítené, miközben Moszkva nyugodtan folytathatna hadgyakorlatokat a Kaukázuson túl vagy Közép-Ázsiában – sőt, ha sikerül bábkormányt hatalomra segítenie Kijevben, akár Ukrajnában is, mint a régi szép szovjet időkben.
