Leopold Mozart nem volt igazán kiemelkedő zeneszerző, de kiváló pedagógus volt, abban, hogy Wolfgang fia minden idők egyik legkiválóbb zeneszerzőjévé, nagyszerű hegedűssé, zongoristává vált, mindenképpen hatalmas szerepe van, mégha ma már nem is tarjuk túl szépnek azt, ahogy a zseniális kisfiú tehetségét pénzszerzés céljából kamatoztatta. Az tehát, hogy nagyhírű, joggal elismert zenész apáknak legalább olyan tehetséges fiaik születnek, nem ritkaság, az sem, hogy együtt zenélnek nyilvánosan is. És az is feltehető, hogy a közös zenélés a családi együttlétek szerves része, mint ahogy volt ez annak idején Mozartéknál is.
Ilyen szempontból abszolút előnnyel indul egy apa-fiú páros duója, például Mozart hegedűszonátákat már egy tehetséges tizenéves fiú is könnyedén játszhat együtt zongorista apjával, az azonos zenei nyelv elsajátítása így a legfogékonyabb korban történhet. Azt viszont pontosan lehet tudni, hogy Michael már tizenöt éves korában tagja lett az apja és Edward Said amerikai-palesztin irodalomtudós által létrehozott Nyugat-Keleti Diván Zenekarnak, amelynek célja - túl a zenén - nagyon is politikai volt, ugyanis tagjai között fiatal izraeli, palesztin, iráni és arab zenészek is vannak. 2003-ban már koncertmestere lett a társulatnak Michael, de ekkoriban a filozófia jobban, vagy legalább annyira kezdte érdekelni mint a zene, beiratkozott a Sorbonne-ra, de végül két év után úgy döntött, teljes idejét a hegedülésnek szenteli. Érdekes, hogy egy interjúban Daniel Schönbergre hivatkozik, amikor arról beszél, milyen tanácsot adott fiának ez ügyben: “művész nem azért lesz az ember, mert az lehet, hanem mert annak kell lennie” - idézte neki a zeneszerzőt. Ugyanis az igazi világhírnevet néhány év múlva, 2011-ben az hozta meg Michael számára, hogy Boulez vezényletével előadta Schönberg hegedűversenyét. Daniel Barenboim érdemeit, zongoristaként, karmesterként, a világ zenei életének aktív szereplőjeként vázlatosan is aligha lehet most itt tárgyalni, nem egyszerűen zenészről, hanem egy intézményről beszélünk, ha neve szóba kerül.
Nyilvánvalóan fokozott érdeklődés kísérte tehát már előzetesen is a két Barenboim budapesti szonátaestjét, és nem kellett csalódniuk azoknak, akik - ha nem is zsúfolásig -, de megtöltötték a Bartók Béla Nemzeti Hangversnyterem nézőterét. Csak Mozart művek szerepeltek műsorukon, ami tán kicsit visszafogott is volt, három szonáta mellett egy viszonylag rövid, zeneileg sem túl jelentős variációsorozat szerepelt. Az együtt zenélés, mondhatni együtt lélegzés alapja volt előadásuknak, amely mellőzött minden felesleges magamutogatást. Mindezzel együtt azonban figyelni úgy igazán Daniel Barenboimra kellett, aki a zongoraszólam megszólaltatójaként tényleg mindent megtett azért, hogy a kottában leírt hangok életre keljenek. Tetszik, nem tetszik, Mozart - kora szellemének megfelelően is - bizony többet bízott a semmiképpen sem csak egyszerű kísérőként megjelenő hangszerre, a zongora szerepe gyakran nem is egyszerűen csak egyenrangú a hegedűjével, túlnő azon. Daniel Barenbeoim mindig a kottához hűségesen szólaltatta meg azt a zenei világot, amit egy-egy frázisban, kisebb-nagyobb egységben Mozart lelképzelhetett, hangszín-, hangerőváltásai a szerkezetet feltáró, megvilágító erejűek voltak. És gyönyörűek voltak a lassú tételek. Két olyan ember mondta el itt a véleményét erről a zenéről, aki tényleg tud mindent általában a zenéről és valami többről is. Talán csak a hatalmas hangversenyterem volt az, ami nem illett bele a képbe, intimebb környezetben mindez valószínűleg sokkal jobban érvényesülhetett volna.
Infó:
Mozart B-dúr szonáta, Esz-dúr szonáta, g-moll változatok, A-dúr szonáta Michael Barenboim hegedű, Daniel Barenboim zongora
2020. január 26. Müpa, Bartók Béla Hangversenyterem
