A magyar „egyedülálló és különös nyelv, amely a türk nyelvekkel áll rokonságban”, tudtuk meg pár éve Orbán Viktortól. A kormányfő kijelentését, mivel a Türk Tanács ülésén hangzott el, nem kell készpénznek venni, különösen, hogy néhány évvel korábban Finnországban meg azt mondta, hogy „a magyar és a finn nyelv rokonsága történelmi tény” – inkább a történelem, a nyelvtudomány politikai szándékú kisajátításának minősített esetéről van szó. De mit mond erről a tudomány? Hogy a magyar kétség kívül a finnugor nyelvek közé tartozik, ám ez a tény alig mond valamit a magyarság eredetéről, etnikai, genetikai hátteréről.
Épp ez a kettősség, hogy a nyelv és a nép eredete nem feltétlenül esik egybe, teszi a laikusok számára is izgalmassá a magyarság őstörténetét, de pont ezáltal válik a nyelv- és a történelempolitikai csaták terepévé. Kenessei András kötetének alcíme – Ki a magyar? Mi a magyar? – rájátszik erre az érdeklődésre, de a 15 interjú elolvasása után az olvasó könnyen dönteni tud Orbán szavainak igazságértékéről. Ráadásul, s ez a kötet egyik fő értéke, az is kiderül, hogy a magyar ős- és nyelvtörténet főbb kérdéseiben már 30-35 évvel ezelőtt is konszenzus volt a nyelvészek és régészek között. Az interjúk ugyanis két kivétellel a 80-as évek második felében készültek, többek között Makkay Jánossal, Komoróczy Gézával, László Gyulával, Hajdú Péterrel vagy Róna-Tas Andrással, ám az akkor tervezett kötetből nem lett semmi.
A kéziratok 30 év után kerültek elő Kenessei fiókjából, s a szerző és a jónevű kiadó is úgy találta, a problémafölvetések és tudósok válaszai ma is relevánsak. Hogy némi hiányérzetük mégis lehetett, azt bizonyítja a két friss interjú; az egyik egy (nép)zenetörténeti beszélgetés Sipos Jánossal, a másik pedig a 80-as években még nem is létező archeogenetika magyar vonatkozású alapkérdéseit járja körül Szécsényi-Nagy Annával és Mende Balázzsal. Utóbbiból világosan kiderül, hogy a DNS-vizsgálatokból nem fogunk választ kapni arra a kérdésre, hogy milyen nyelvet beszélhettek a kinyert genetikai minták alanyai.
A vissza-visszatérő kérdésekből kirajzolódik a szerző néhány fő érdeklődési köre: ilyenek a magyar nyelv török kapcsolatai; a magyar őstörténet földrajzi vonatkozásai (Volga-vidék és/vagy Közép-Ázsia?); a honfoglaló magyarság etnikai összetétele. Vagyis a „Ki a magyar? Mi a magyar?” kérdéskör 80-as években és ma is meglévő problémái. Szerencsére itt is kapunk eligazítást; Komoróczy professzor például a „Ki a sumer?” kérdés kapcsán kifejti, hogy „csak bizonyos koordináták között” lehet erre felelni, s minden válasz a tér- és időbeli feltételektől függ.
De a szívemhez legközelebb a tavaly elhunyt orientalista, Bethlenfalvy Géza mondatai állnak, aki szerint „nincs, nem is lehet soha tiszta, egységes, egyenes származású nép. (…) Egy nemzeti karakter az állandó keveredés, beolvadás, kiszakadás folytán állandóan újjászületik. (…) Az emberek az egyértelműségeket szeretik: magyar vagyok, őseim is mindig azok voltak. Egy fenét. Éppen ellenkezőleg.”
Infó:
Kenessei András: Sumertől a magyarig – Ki a magyar? Mi a magyar?
L Harmattan Kiadó, 2021
