Erdélyben csak némi késéssel, a kilencvenes évek második felétől ünnepeljük a magyar kultúra napját. Én is csak akkor tudtam meg, hogy a kultúrának is van ünnepe már 1989-től: január 22-e, Kölcsey Himnuszának születésnapja. Aztán valamivel később a román kultúra is külön napot kapott, furcsa véletlenként szintén ebben a hónapban, a nagy román költő, Mihai Eminescu születésnapján, január 15-én. Mintha télen, amikor úgyis lelassul a világ, inkább ki lehetne szakítani egy teljes napot a háromszázhatvanötből a kultúrára. Bevallom, nem vagyok híve, hogy egy-egy mondvacsinált pirosbetűs nappal próbáljuk letudni azt a figyelmet, amellyel egész évben tartoznánk a kultúrának vagy az anyáknak, a nőknek, a gyermekeknek, a tudománynak, a környezetünknek és általában mindennek, ami nem csak egy napig fontos az életünkben. Eszembe jut ilyenkor, hogy annak idején a szocialista kereskedelem már alig kínált valami ehetőt, viselhetőt, használhatót a vásárlóknak, de még mindig volt energiája a rezsimnek olyan képtelenségeket kitalálni, mint például: „a kockás ingek hete”.
Sok oka van hát, miért idegenkedem a különböző jeles napoktól. Viszont a magyar kultúra napja, bárki is találta ki, jó ötletnek bizonyult. Hiszen az idén százkilencvenkilenc éves Himnusz születésnapjának olyan üzenete van, amin talán tényleg érdemes évről évre elgondolkoznunk. A vers is remekmű, zenéjét is egyik legnagyobb zeneszerzőnk, Erkel Ferenc komponálta, és azáltal, hogy előbb nem hivatalosan, majd hivatalosan is nemzeti himnuszunkká vált, immár sokrétű, de semmiképpen sem csak irodalmi vagy zenei, hanem politikai üzenete is van. A Kölcsey-vers két évszázados története annak a máig tartó reménynek a története is, hogy a politika nem gyűrheti maga alá a kultúrát, viszont a kultúra úrrá lehet a politikán. Ez ma illúziónak tűnik, akárcsak a Kölcsey-műben a patetikus nemzetszeretet, szorongó nemzetféltés és könyörtelen nemzeti önvizsgálat egyidejű kívánalma, ami majd Ady költészetében teljesedik ki. Illúzióként kell-e ennek a kívánalomnak megmaradnia ezután is?
Tudom, rosszkor kérdezem, mert soha megosztóbb nem volt a magyar politika, és a magyar kultúra is ritkán volt ennyire megviselt, elsősorban az újkeletű „kultúrharc” miatt. Ám Kölcsey korának irodalma is csak utólag látszik egységesnek, a nagy magyarság-verseket egymás mellett olvasva, Csokonai Vitéz Mihálytól Berzsenyi Dánielig. Mert egyébként sok véleménykülönbségtől, sok igazságtalan kritikától volt hangos már akkor is az irodalmi élet, elég csak éppen Kölcsey Berzsenyiről írt lesújtó bírálatát említeni. De Kazinczy Ferenc hiúságáról is sokat lehetne regélni. Mint ahogy vérre menő viták voltak a felvilágosodás, majd a reformkor magyar közéletében is. Csakhogy, eltérően napjainktól, akkoriban mintha konszenzus lett volna a múlttal és a jövővel kapcsolatosan, elismerve a történelmi jót és rosszat, a történelmi érdemet és bűnt egyaránt, és inkább csak az eszközöket látták másként sokan, nem a célokat. Sem a nemzeti nyelv, sem a nemzeti szabadság, sem a nemzeti felemelkedés, sem a már Csokonai által megfogalmazott európaiság – úgy is nevezhetném: nyugati orientáció – kérdésében nem volt igazi nézetkülönbség. Ma pedig? Azt mondhatnám, hogy legalább a himnusz ugyanúgy összeköt minket, mint tíz, húsz, harminc vagy ötven esztendeje. Viszont miközben a napról napra egységesebb nemzet képét sulykolja a külhoni magyarokba a hivatalos propaganda, az az érzésem, hogy a politikában is, a kultúrában is egyre távolabb vagyunk az úgynevezett közös nemzetpolitikától. Pedig éppen himnuszunkban, pontosabban Kölcsey Himnuszában, nemcsak a közismert első strófában, hanem az egész versben minden benne van, amit tudnunk kellene ma is nemzeti vétkekről, vezeklésről, bocsánatról, bukásról, talpra-állásról, reményről, haladásról. És arról a különös bátorságról is, hogy nem egy szokványos indulót, hanem egy remekművet tettünk valaha nemzeti himnusszá, és az utóbbi évtizedekben ráadásul ezt az egyetlen – politikai? – költeményt választottuk a magyar kultúra napjának emblémájává is.
Másik országban, más himnuszok zenéjével kellett együtt élnem kiskoromtól. A románok ugyanis, velünk ellentétben, minden történelmi fordulópont után himnuszt cseréltek. A királyi himnuszt én már nem hallhattam, de a kommunista korszak első himnuszát az ötvenes és hatvanas években éppen eleget. Fogalmam sincs, ki volt a szerzője, de ma már szinte hihetetlen, hogy az olvasókönyvekben ez a románul is eléggé primitív induló magyar fordításban szerepelt, így is tanították nekünk énekórán: „Áldunk, büszke Románia, szép honi föld, / melyen érik az élet, a drága gyümölcs. / Szertezúztuk a múltat, a rút rabigát, / ingyen nem tusakodtak a hős nagyapák, / íme, nagyszerű álmuk ma valóra vált. // Ó, te, dicső nagy hazánk, / jövőnk ura, áldunk, / légy mindig erős, szabad / népi köztársaságunk! // Népünk mindig szeretni fog testvérképp, / minket felszabadító dicső szovjet nép (...)” Nem idézem tovább, szó esett még benne Leninről, a Pártról, a szocialista hazáról, a békeharcról. Aztán jött a hatvanas évek közepén a Ceaușescu-korszak, új himnuszt tanultak kicsik és nagyok, egy régi nacionalista ének kissé átigazított változata volt ez, amelyben szó sem esett már a szovjet népről, ilyesmikről. A szó szoros értelmében a nacionalizmus színvakságát dicsőítette, ugyanis a román trikolórra utalva valahogy így kezdődött: „Három színt ismerek a világon”. Magyar fordítása nem volt természetesen. A diktatúra bukása után ezt a himnuszt sem lehetett vállalni, jött a következő; ez már egy patinásabb, 1848-as vers, meglehetősen nacionalista ez is. „Ébredj, román”: az indítás a Nemzeti dalt juttatja eszünkbe, nem véletlenül, hiszen a későbbiekben is visszatérő motívuma a „most vagy soha”, illetve a rabság és szabadság ellentéte. Szerzője, a brassói Andrei Mureșanu nyilvánvalóan ismerte Petőfi versét.
1989 mindenképpen korszakhatár az erdélyi magyarok életében, ám egyvalamiben folytonosság van: más körülmények között ugyan, de ma is tart a küzdelem a nemzeti szimbólumok használatáért. Igaz, valamikor 1997-ben, amikor az RMDSZ először volt kormányon, történt egy radikális fordulat, román koalíciós partnereink elfogadták a magyar nemzeti jelképek használatát, és ezt a kétezres évek elején kormányhatározattal is szentesítettük, de máig vannak próbálkozások a történelem el- vagy visszatérítésére. 1989 előtt a magyar ünnepeket megülni, a magyar zászlót kitűzni vagy akár valahol a padlás homályában őrizni, a magyar himnuszt elénekelni, főbenjáró bűnnek számított. Egyik barátom édesapját még 1968-ban is három év börtönbüntetésre ítélték, mert egy mulatságon elénekelte a magyar himnuszt. Középiskolásként gyakran jártunk sátorozni a Szent Anna-tó mellé, körös-körül tábortüzek égtek esténként, négyen-öten behúzódtunk az erdőbe, hogy ne láthasson senki, és énekeltük a magyar himnuszt, visszhangzott tőle az egykori vulkáni kráter. Ennél is nagyobb bűnnek számított a székely himnusz. Maradandó alkotás a magyar himnusz, gyengécske XX. századi szerzemény a székely. De kit érdekelt ez akkor? Az üzenet nem a szöveg volt, nem is a zene, hanem a cselekedet. Hogy elénekeltük. Ma Erdélyben – és egyre többször Magyarországon is – ismét szokás a magyar után a székely himnuszt is énekelni, de mégsem kellene egybemosni a kettőt: az elsőnek nemcsak politikai, hanem kulturális üzenete is van – és nem csupán a magyar kultúra napján –, a másodiknak legfeljebb aktuálpolitikai. A minap az RMDSZ arra szólította fel a Székelyföldön élőket, hogy a közelgő népszámláláson ne székelynek, hanem magyarnak vallják magukat, és már ezért is berzenkednek egyesek. Holott ilyen felszólításra nem is lenne szükség, mert ahogy vannak erdélyi sajátosságaik az itteni magyaroknak, ezen belül az Erdély keleti felében élő székelyeknek is vannak külön hagyományaik, de egyébként természetesen ugyanahhoz a nemzethez tartozunk, a nyelvünk például minden szétszakítottság dacára egységes, sőt, egységesebb, merem állítani, mint bármely más népnek körülöttünk. A lényeg: himnuszok harca folyik mifelénk. Román˗magyar és újabban néha már magyar˗magyar harc is ez.
A rendszerváltás után még egy ideig többnyire csak templomokban hangzott el a magyar himnusz, lehetett hivatkozni arra, hogy zsoltárként is szerepel az énekeskönyvekben, és egyezzünk meg, jellege szerint tényleg inkább könyörgés, mint mozgósító ének. Aztán lassan a notórius feljelentők kivételével a román többség is elfogadta, hogy ünnepségeinken vagy politikai gyűléseinken is megszólal az „Isten, áldd meg...”. RMDSZ-kongresszusokon a román meghívottak, államelnök, miniszterelnök, pártelnökök is állva hallgatták végig a román himnusz után a magyart. A törvény sem tiltja már rég nemzeti jelképeink használatát, de azért az utóbbi években ismét akadnak megélhetési románok, akik próbálják ezt megakadályozni, főként amióta megint elég nagy súllyal van ott a román parlamentben egy ultranacionalista és populista párt, az AUR. Botrányról botrányra nő a népszerűsége, annak idején az úzvölgyi temetőfoglalást is a későbbi AUR-politikusok vezették, de nemrég a parlamentbe is be akart törni az általuk felhergelt néhány száz tüntető, és sikerült is úgy ráijeszteniük a képviselőkre és szenátorokra, hogy rögtön elálltak az oltási kötelezettség bevezetésétől. Utána meg az ellen tiltakoztak egy közleményben, hogy kötelező lesz az iskolákban a holokauszt történetének oktatása. Ezt viszont szerencsére már nem sikerült megakadályozniuk, és remélhetőleg a magyarellenes retorikával sem érnek el semmit, főleg most, amikor a kormánykoalícióban ott vannak a magyarok is.
Summa summarum: egy ideje már inkább magunk közt kell tisztáznunk, milyen sorrendben, milyen formában használjuk szimbólumainkat. Én ma is úgy gondolom, hogy miközben roskadozó transzilván önállóságunkat újra meg kellene erősítenünk, legfontosabb szimbólumunk továbbra is a közös magyar lobogó és a közös magyar himnusz. Ezt ki lehet egészíteni másfajta helyi, regionális vagy történelmi jelképekkel, de sem a székely identitást, sem a székely himnuszt nem lehet ezek elé helyezni. És nem csak azért, mert a „Maroknyi székely...” nem veheti fel a versenyt Kölcsey költeményével és Erkel zenéjével. Azért sem, mert ha politikai egységre nincs is esélyünk a magyar glóbuszon, a kulturális összetartozás már ma is tény, és ennek holnap vagy holnapután is így kell lennie.
Igen, időnként meg kellene állni, és nemcsak megkönnyezni Kölcsey versét, hanem szóról szóra végig is gondolni. Azokat a strófákat is, amelyeket nem szokás énekelni. Hogy vajon mit is jelent ma ez a nyolc sor: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben, / Most rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk, / Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk.” Értjük-e, látjuk-e még azt a nemzetfelfogást, amelybe belefér az önkritika? Egyetértünk-e Kölcseyvel abban is, hogy „Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt”? Vagy mégis tudatában vagyunk, hogy a jövendőt csak elherdálni lehet, előre megbűnhődni nem, bármennyire is lenyűgöző a költő múltat, jelent, jövőt egybemarkoló pátosza? Látjuk-e, belátjuk-e, hogy manapság épp a történelmi érdemek kisajátítása és a történelmi bűnök letagadása folyik a magyar közéletben, fittyet hányva mindannak, amit a Himnusz a maga két évszázados romolhatatlanságával üzen nekünk. Beleértve azt is, hogy Erdélyben például mindig másképpen rezdül idegeinkben ez a vers is, mint Magyarország határain belül. Eleink kétszáz esztendővel ezelőtt mintha többet tudtak volna a nemzeti egységről is, mint mi: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!” Ebben talán nincs vitánk. Csak éppen azt kellene eldönteni, hogy ki is az a „tenfiad”. Akit mi gondolunk annak, vagy aki rólunk mondja ezt? Én a magyar kultúra napján nem is foglalkoznék mással: szétszedném, összeraknám a himnuszt, újra meg újra.
