A magyar politikai kultúra meglehetősen kétlelkű: miközben szeretjük hangoztatni, hogy „kis ország vagyunk”, aközben a „nagyokhoz” mérjük magunkat, és bár elvileg büszkék vagyunk a nemzetállami létre, mégis azon korszakok után sóvárgunk, azokat tartjuk „aranykor(ok)nak”, amikor Magyarország egy birodalom közepe, vagy legalább annak része volt (a XIV.-XV. századi Magyar Királyság, az Osztrák-Magyar Monarchia). Nagy angol, francia, német és amerikai példákat látunk magunk előtt, és ezeket tekintjük követendőnek, holott kisebb léptékű államok történelmi dilemmái sokkal közelebb állnak hozzánk, és az e dilemmákra adott válaszokból sokkal többet lehetne tanulni a stratégiák kimunkálásához.
Magyarországon állítólag érték a szuverenitás, a függetlenségért vívott küzdelem. Legalábbis a politika szereti ezt hangoztatni. Furcsa módon mégsem becsüljük meg azokat az európai államocskákat, amelyek évszázadokon keresztül ügyesen, a diplomáciát alkalmazva lavíroztak egy nagyobb hatalom karjai között. Pedig sok miniállam – Monaco, San Marino, Svájc – példát jelenthet arra, hogyan képes egy szegény ország ügyes vezetéssel, a földrajzi és geopolitikai adottságokat kihasználva az élre törni.
Monaco nevéről idehaza leginkább Grace Kelly színésznő és III. Rainier herceg tündérmeseszerű házassága, a kaszinóvilág, esetleg Onassis jut az eszünkbe. Vagy a rongyrázás, hiszen a monacói lakosság 32 százaléka milliomos. De a hercegség egészen másként festett a XIX. század közepén, amíg az Olaszországból Dél-Franciaország felé kiépített vasút el nem érte. Sőt, a monacói belső területek még az 1940-es években is meglehetősen elmaradott, paraszti vidék képét nyújtották. Monaco 13. hercege, III. Rainier (1949-2005) elhatározta, hogy modernizációs programmal oldja a hercegség függőségét a nagypolgári turizmustól, amely ugyan sok pénzt hozott, de egyúttal kiszolgáltatottá tette Monacót. A fejlesztések révén lábára taposott a konzervatív monacóiaknak, akik nem repestek az örömtől, hogy hercegük a tömegturizmus vonzó célpontjává kívánja fejleszti Monacót, emellett ipari beruházások révén reformálná az egy-két szektorra (szerencsejáték+nagypolgári turizmus) épülő monacói gazdaságot.
III. Rainier herceg elhatározta, hogy fejleszti Monacót, szembefordulva a konzervatív érzelmű lakossággal és a hagyományosan aggályoskodó Nemzeti Tanáccsal. 1955-ben a Monacói Bank- és Nemesfém Társaság csődbe jutott. A Nemzeti Tanács elérkezettnek látta az időt, hogy kihasználja a helyzetet, és támadást indítson Rainier ellen. Négy tanácsadóját lemondásra szólították fel. Amikor Rainier elutasította a követelést, a tanács kollektíven lemondott.
Rainier és az újonnan megválasztott Nemzeti Tanács ellentéte a következő években folytatódott. A Nemzeti Tanács a lakosságra hivatkozva igyekezett gáncsolni a hercegi intézkedéseket. Jellemző, hogy a Tanács megpróbálta megtorpedózni Jacques Cousteau igazgatói kinevezését a monacói Oceanográfiai Múzeum létére, sikertelenül. Rainier négy év után megunta a csatározást, és puccsszerűen új alkotmányt vezetett be. Ennek értelmében a herceg megvalósította a rendeleti kormányzást. 1962-ben új alkotmányt hozott, amely szerint az uralkodó nevezi ki az államminisztert a kormány élére.
Rainier elkötelezettségét mutatta, hogy nem csupán a monacói törvényhozással rúgta össze a port, hanem meg merte húzni a francia elnök, Charles de Gaulle legendás bajuszát. A népszerűtlen reformterveket dédelgető Rainier ezzel egy csapásra a monacói szuverenitás védelmezője lett.
Itt kerül a képbe a különleges monacói-francia kapcsolat. A III. Francia Köztársaság kötött egy szerződést I. Albert monacói herceggel (1889-1922), amely szabályozta a két ország kapcsolatát. A szerződés tartalmazott egy pontot, amely hangulatában illett a tündérmesei hercegséghez: a ravasz módon megfogalmazott passzus szerint, ha Monaco trónja akár egyetlen napra megüresedik, az országnak csatlakoznia kell Franciaországhoz. A mesékben szokás, hogy a boszorkány vagy gonosz tündér kiköt ilyen feltételeket! A szerződés Damoklész kardjaként függött és függ ma is a monacói Grimaldi-dinasztia fölött.
De Gaulle, vagyis a „tábornok”, ahogyan hívei nevezték, teljes szívvel, de csekély diplomáciai érzékkel képviselte a francia gloire-t, így idő kérdése volt, hogy összerúgja a port az ambiciózus Rainier herceggel. De Gaulle szerette volna megakadályozni a francia adóelkerülést. A problémát az jelentette, hogy a francia cégek előszeretettel helyezték központjukat Monacóba. Rainier herceg, aki éppen ebben az időben törekedett arra, hogy fejlesztések révén oldja állama függését az elit turizmustól, ellenállt a „tábornok” követelésének, hogy adja ki a Monacóba települt francia cégek adatait. Majd de Gaulle követelte, hogy a monacói francia nyelvű adást be kell szüntetni, mert az versenyt jelentett a francia állami rádiónak Dél-Franciaország területén.
Ráadásul a Monte Carlói Rádió több amerikai zenét sugárzott, mint franciát, ami sértette de Gaulle nemzeti büszkeségét. Rainiernek nem volt baja a rádió műsorpolitikájával, hiszen a herceg, aki szerette volna feledtetni elődjének kétértelmű magatartását a német megszállás idején, elkötelezett barátja volt az Egyesült Államoknak (nem volt véletlen a párválasztása sem: a Grace Kelly amerikai színésznővel kötött házasság ötletgazdája a herceg gyóntatója, az ír-amerikai Tucker atya volt). Kezdetét vette tehát a monacói-francia mini-hidegháború. De Gaulle emberei a Monte Carlói Rádió igazgatótanácsában is jelen voltak, és elérték egy adásvezető menesztését.
Rainier válaszul elbocsátotta egy államminiszterét, aki De Gaulle embere volt. Erre a francia elnök is lépett egyet, és elhatározta, hogy ott áll bosszút, ahol a legjobban fáj Monacónak: megcsapolja a hercegség pénzét, a monacói területre menekített, adózatlan francia jövedelmek föltárása révén. Majd 1962 októberében a francia rendőrség, csendőrség és vámőrség lezárta a monacói-francia határt. A blokáddal meg akarták fojtani a hercegséget. Egy operettháború lehetősége ott lógott a levegőben.
Amint ez a kérdés elhárult, de Gaulle NATO- és Amerika-ellenessége váltott ki feszültséget. De Gaulle 1966-ban kivonultatta Franciaországot a NATO-ból, és eltökélte, hogy bezárja a franciaországi amerikai támaszpontokat. Rainier herceg engedélyezte az amerikai hadihajóknak a kikötést Monacóban. De Gaulle megsértődött, hogy Rainier nem alkalmazkodik a hivatalos francia politikához.
A két konfliktus Rainier és De Gaulle között azzal végződött, hogy a „tábornok” kelletlenül bár, de elfogadta a tényt: Monaco immár önálló tényezőként kíván politizálni, és nem mindenáron akarja fönntartani a lojalitást a „nagy testvér” Franciaország felé. Rainier eleinte ragaszkodott a Monacóba települt francia cégek teljes adómentességéhez, ám beadta a derekát, látva, hogy de Gaulle komolyan gondolja tervét, hogy ha másként nem megy, akkor Monaco gazdasági megfojtásával viszi keresztül akaratát. Rainier azonban nem engedett a szimbolikus politikai kérdésben, azaz az amerikai támaszpontok bezárásában. Jól tudta, hogy ezt még de Gaulle lenyeli, ellentétben a francia cégek és magánszemélyek adóelkerülésének ügyével. A kompromisszumkészség segített abban, hogy a két vezető békés megegyezésre jusson.
Rainier óriási népszerűséget szerzett azzal, hogy hercegsége szuverenitása érdekében összerúgta a port a Tom macska jellegű Franciaországgal. Mindazonáltal Rainier nem hőzöngött, hanem okos módon igyekezett tágítani a lehetőségeket. Jól tudta, hogy de Gaulle mégiscsak egy nemzeti bálvány, és mi sem ártana inkább a hercegségnek, mint elvágni a Monacót Franciaországhoz fűző gazdasági, pénzügyi szálakat.
Rainier herceg és Monaco példa arra, hogy lehet értelmes módon is védelmezni a sokat hivatkozott nemzeti szuverenitást.