Az alkotás házigazdája a háromszoros Emmy-díjas színésznő, Julianna Margulies, a megszólalók pedig olyan Európából az Egyesült Államokba emigrált idős emberek, akik túlélték a haláltáborok borzalmait.
A film elsősorban az emlékezés fontosságára hívja fel a figyelmet, hogy az idős túlélők még elmondhassák személyes tapasztalataikat a hetvenhét éve történt eseményekről. Julianna Margulies a bevezetőben számadatokkal indít: az Egyesült Államokban a fiatalok tíz százaléka sosem hallotta a Holokauszt kifejezést, ötven százalékuk nem tudott megnevezni egyetlen koncentrációs tábort sem, és több mint hatvan százalékuk nem tudta, hogy hatmillió zsidó halt meg a Holokauszt során. A műsorvezető szerint ez nem meglepő, hiszen az ötven államból csak tizenkilencben követelik meg, hogy oktassák a témát.
A film az emlékezéseket összeköti a jelennel: az első megszólaló, a Houstonban élő nyolcvannyolc éves Ruth Krell Steinfeld például egy középiskolába látogat el, ahol egy kisebb csoport diáknak mondja el: hogyan sikerült túlélnie a gursi internálótábort. A Németországban, Hitler hatalomra kerülésének évében, 1933-ban született nő előzményként az 1938-as Kristályéjszakát idézi fel, amikor a nácik zsidók otthonait, üzleteit, iskoláit és zsinagógáit fosztottak ki, majd küldték az embereket koncentrációs táborokba. Megemlékezik apjáról, akit ettől fogva már sosem látott, valamint anyjáról, aki, hogy megmentse őt és testvérét, engedte, hogy a táborból kijuttassa őket az 1912-ben alakult OSE nevű szervezet, mely megvédte és támogatta azokat a zsidó gyerekeket, akiket üldöztek (Œuvre de secours aux enfants). A két testvér végül Franciaországba került, majd 1946-ban hajóval jutott ki az Amerikában élő nagyapjukhoz.
A második megszólaló az Amszterdamban született, nyolcvannégy éves Peter G. Kohnstam, akit gyerekként maga Anna Frank dajkált. A férfi, hogy megmeneküljön a náciktól, többekkel együtt Amszterdamból Barcelonáig gyalogolt tíz hónapon át. A filmben a férfit amerikai családja körében is látjuk, valamint unokájával, Jackkel, akivel a fényképalbumot nézegetve beszélget emlékeiről. Őt követi egy idős házaspár, a Lengyelországban született, kilencvenkét éves Arthur Gelbart és felesége, a nyolcvanhat éves Rose Gelbart, akik amellett hogy felidézik szabadulásuk emlékét, kilátogatnak a New York-i kikötő bejáratánál fekvő Ellis-szigetre, ahol több mint fél évszázaddal korábban beléphettek az ígéret földjére. Feltűnik a gyerekük is, a már felnőtt Michael, aki elől korábban eltitkolták a történeteiket, valamint unokájuk, Gavi, aki nagyapja iránti tiszteletéül a karjára tetováltatta a férfi koncentrációs táborban kapott sorszámát.
Infó:
The Hate We Can't Forget
46 perc
