Egyes értesülések szerint Orbán Viktor már évekkel ezelőtt arra panaszkodott bizalmasainak, hogy a hazai belpolitikában úgyszólván nincs komolyan vehető ellenfele, figyelme ezért egyre inkább a nemzetközi politikai porond felé fordul. Kevesen vették akkor komolyan miniszterelnökünk ilyetén ambícióit, hiszen Magyarország finoman szólva sem rendelkezik nagyhatalmi státusszal, ez az örökös bajkeverő nagy felfordulást nem okozhat tehát régiónkban.
Az akkori helyzet mára több szempontból is megváltozott. Az ugyan még a jövő zenéje, Márki-Zay Péter személyében ismét méltó ellenfele bukkant-e fel vajon idehaza Orbánnak. Annyi viszont bizonyos, hogy akik anno figyelmen kívül hagyták a küldetéstudattól fűtött magyar kormányfő külpolitikai törekvéseit, súlyosan tévedtek. Nem csak arra gondolok, hogy az orbáni állammodellből időközben ihletet merítettek az öreg kontinens, sőt a tengerentúl egyéb populistái is. Nem is kizárólag azért, mert Orbán regnálásának elmúlt évtizedében egyedüli EU-tagállamként hazánk vétózta meg rendszeresen az újabb és újabb emberi jogsértések miatt Moszkvát és Pekinget elmarasztaló közös uniós állásfoglalásokat. E nagyra nőtt, tekintélyelvű vezető az utóbbi időben minden eddiginél veszélyesebb játszmába kezdett.
A közép-európai térséget az orbáni diplomácia sokáig csak a magyar szupremácia gondolatának hangoztatása révén igyekezett destabilizálni, nemegyszer mesterséges problémákat kreálva a környező államok kormányainak olykor valóban nem éppen EU-konform nemzetiségi politikája ürügyén. Most azonban Orbán Viktor egyre határozottabban „Európa lőporos hordójának” irányába tekinget, az ezernyi feszültséggel terhelt, s a délszláv háborúk poklát éppen csak túlélő balkáni nemzetek felé. Azt tudjuk, hogy a szlovén belpolitikába sikeresen avatkozott be, hiszen Janez Janša személyében olyan kormányfője lett az egykori jugoszláv tagállamnak, aki egyenesen példaképként tekint a magyar autokratára. Közismert továbbá a Budapest-Belgrád vasútvonal korszerűsítésének terve, mely kínai hitelből, azaz tulajdonképpen adóforintjainkból valósul meg, és Peking nem is annyira titkolt balkáni térnyerését hivatott elősegíteni.
A boszniai vérontást lezáró, 1995-ös daytoni békeszerződés megkérdőjelezésével Orbán viszont átlépett egy vörös vonalat; hazánk kormányfője tudniillik a bosnyák államszövetség felbomlására bazírozó, szeparatista Milorad Dodikot karolta fel újabban látványosan, nyilván nem függetlenül Vlagyimir Putyin szándékaitól. A nagyszerb álmok orbáni támogatása pedig újabb háborúval fenyeget egy olyan pillanatban, amikor a brüsszeli vezetők egy az Unió keleti határait fenyegető konfliktus kirobbanását próbálják
megakadályozni.
Nem ismerjük miniszterelnökünk intrikáinak motivációit. Azt viszont látjuk, halljuk a híradásokban, hogy manapság is gyakran bukkannak tömegsírokra a boszniai népirtás időszakából. S az erőszak ismét elszabadul a Balkánon, ha az egykori szarajevói merénylőhöz, Gavrilo Principhez hasonlóan Orbán Viktor ugyancsak szikrát vet „Európa lőporos hordójába”.