Olvasok egy nagyjából két éve született eszmefuttatást, amely arról szólt, hogy a pandémia első-második hulláma nyomán az emberiség változtathatott volna pazarló szokásain, hiszen adva volt a működő gyakorlat: a túlzott fogyasztás, az utazási szokások túlburjánzása, a repülők mértéktelen használata, a féktelen bulizások nélkül is lehetett élni. (Az már egy másik kérdés, hogy a világ nem így reagált: az emberek tobzódva igyekeztek bepótolni mindazt, amit a covid-korlátozások elvettek tőlük, és a kormányok lelkesen ösztönözték is a „gazdaság újraindítását”.)
Az esszében azonban van egy – a lényeget nem igazán érintő – momentum, ami így szól: „a Huxley által már a harmincas években felfedezett »Ha megunjuk, el vele, így jutunk csak felfele«-mentalitás, ami az ipart teljesen felesleges tárgyak milliárdjainak készítésére ösztönzi.”
Nos, a dolog éppen fordítva van: az ipar (és a szolgáltatás) a mögötte álló kutatás-fejlesztéssel és innovációval azért hoz létre új tárgyakat (és szolgáltatásokat), és azért ad – néha kifejezetten erőltetett módon – a meglévőknek új funkciókat, hogy az embereket vásárlásra ösztönözze, megtartsa és növelje piacát, bevételeit, nyereségét.
A vásárló tehát ebben a folyamatban nem az igényeit és akaratát érvényesítő főszereplő, hanem a befolyásolt (olykor kifejezetten manipulált) alany. A vállalatok ugyanis hatalmas költséggel és erőfeszítéssel dolgoznak azon, hogy leendő vevőik minél előbb megismerjék, elfogadják és megkívánják az új terméket, lehetőleg előbb és jobban, mint a versenytársakét. Ennek érdekében számtalan dolgot vetnek be, a már említett fejlesztő munkán kívül a formatervezést, a márkaépítést, a divatokat, a médiát, a reklámokat, a szponzorálást, az influenszereket…
Minderre lehet azt mondani, hogy feleslegesek: a felesleges termékek-szolgáltatások felesleges felcicomázása, felesleges munkaerő és felesleges (olykor horribilis) költségek által. (És valóban: józan ésszel úgy tűnik, hogy mindez szükségtelen. Egyetemi órámon került szóba az autógyártásban akkoriban még abszolút újdonságnak számító tolatóautomatika. Néhány hallgatóm lelkendezett, én meg mondtam, hogy semmiképp nem fizetném meg az automatika felárát. Miért? Mert minket még megtanítottak tolatni! Van hétköznapibb téma is: kutatások bizonyítják, hogy a kellő idejű és alaposságú fogmosás fogkrém nélkül is eltávolítják a lepedéket. Ehhez képest előbb a 2in1, majd a 3in1 fogpaszták jelentek meg, de ma már hétfunkciós krémek is bőven akadnak.)
Ha azonban a jelenség mögé nézünk, rá kell jönnünk, hogy nem puszta öncélúskodásról van szó. Ami zajlik, az nem egyéb, mint a piacgazdaság (leánykori nevén: kapitalizmus) működésének egyik leglátványosabban észlelhető jelensége. A vállalkozásoknak nyereséget kell termelniük a tulajdonosok számára, ráadásul folyamatos növekedési kényszerben is vannak. A kistulajdonos megélhetést akar, a nagy pedig osztalékot és-vagy a cég (pl. a részvények) értékének emelkedését. Mivel a többi tulajdonosnak is ez a célja, a vállalkozások folyamatosan harcolnak, versenyeznek egymással, aminek – többek között – fontos eszköze az innováció, és az annak eredményeit népszerűsítő munka-, de főleg pénzigényes technikák.
Mindez tehát a piacgazdaság alapvető jelensége. Még akkor is, ha mostanában nálunk propaganda célokból és szavazatszerzési szándékkal a központi hatalom arra kényszerít cégeket, hogy eltérjenek a gazdasági törvényszerűségektől: alacsonyan tartják az energiahordozók árát, nem törődve azzal, hogy a szolgáltatók legalább a folyamatos karbantartás és műszaki fejlődés költségeit megkeressék; maximálják néhány élelmiszer árát, amivel részben a kereskedők, részben a termelők bevételeit csökkentik, ami hosszabb távon megint csak a fejlesztésre fordítható költségeket apasztja.
Egy amerikai bonmot szerint: nincs ingyen ebéd! Ha valaminek az árát nem fizetjük meg közvetlenül, akkor megfizettetik velünk közvetve: más termékek vagy romló szolgáltatások, netán indokolatlan költségvetési kiadások formájában.