Januárban az olvasók ízelítőt kaphattak a készülő regényből. Mi a Röptében a rigó koncepciója, és a közreadott részek hol helyezkednek el benne?
A regény alapkérdése: hogy meddig mehetünk el az önfeladásban, a megalkuvásban, hogy megtarthassuk az állásunkat, a pozíciónkat, hogy azt csinálhassunk, amit szeretünk? Ebbéli tapasztalatait a pozíciója megtartásáért küzdő vidéki városi médiacentrum főszerkesztője meséli el egyes szám első személyben. Veszélyben érzi az állását a helyi országgyűlési képviselő által, s amikor egy nyugdíj előtt álló újságíró kollégája beszámol neki a település földjeit érintő panamáról, morális és szakmai dilemma elé kerül: a nyilvánosság elé tárják-e az ügyletet, vagy elfogadja-e inkább a földmutyiban érintett érdekcsoport számára kínált, a meglévőnél sokkal kedvezőbb állásajánlatát? A közölt részletek a regény elejéről valók, önmagukban is értelmezhető egységek, illetve szándék szerint felvillantják az egész elbeszélés karakterét.
A könyv megírását egy konkrét esemény, illetve egy akkoriban beszédtémává lett politikusi attitűd „egybelátása” indította el bennem: nevezetesen, hogy a helyi képviselők előszeretettel kezdték fotóztatni magukat az óvodákban, a gyerekek között. Ez idő tájt vettem részt egy kinevezett vezető női hallgatók körében tartott előadásán, ahol is a férfiú szétvetett lábakkal és meglehetősen szűk nadrágban hangsúlyozta ki a… pozícióját. Mindezt a regényben kombináltam, amikor a főszerkesztő épp egy hasonló helyzetben fotóztatja le az óvodások közt feszítő képviselőt – ahogy ezt a januári közléssorozat első részében olvashatták is. Jelenleg, a szöveget csiszolgatva, kiadót keresek a megjelentetéséhez.
A fiktív Pusztatavi Városi Médiacentrum főszerkesztője és a körülötte megelevenedő szerkesztőségi miliő, a kisvárosi újság működésének ábrázolása azt sejteti, itt a közeget egy belülről nagyon jól ismerő szerzővel van dolgunk.
Egész életemben Békés megyében éltem, minden ideköt, itt is kezdtem el 1992-ben külsőzni tudósítóként az akkor gombamód szaporodó helyi televíziók egyikénél, majd főállásban a megyei laphoz kerültem újságíróként. Voltam országos televízió helyszíni tudósítója, aztán ismét a megyei újság belső munkatársa. 2010-ben eljöttem onnan, de nem politikai vagy szakmai, hanem jórészt személyi okokból, s más területeken próbáltam érvényesülni, miközben szabadúszóként azért írtam cikkeket. De mivel nagyon hiányzott a főállású újságírás, ezért 2018-ban ismét egy városi médiánál helyezkedtem el – élt bennem az a remény, hogy az országos kiadványokkal szemben a helyi média, mivel közelebb van a saját közösségéhez, még megőrzött valamit a hiteles tájékoztatás ethoszából. Ám a rögmagyar valóság csúful arcon csapott. Ezek után pontot tettem az újságírói karrierem végére, befejeztem, s másfajta írásbeli készségeket igénylő feladatok felé fordultam, mint például a regényírás…
Mi volt az „a rögmagyar valóság”, ami hívatlanul megtalálta?
Talán naivitás volt részemről, de nem gondoltam volna, hogy a politikai megosztottság ennyire rátelepedett a helyi, kistelepülési közösségekre, ahol a több tízezres lakosú megyeszékhelyen is legalább látásból ismer mindenki mindenkit – mostanra már az ellentétes pártállásúak egyáltalán nem beszélnek egymással, holott egy közösség részei. Rendkívül nyomasztó, hogy magánemberként sem tudok szót váltani a szomszédommal vagy a gyerekem iskolatársának a szüleivel, újságíróként pedig egyáltalán nem állnak szóba velem az emberek, annyira letarolt mindent a politika. Kormányoldalról eleve nem válaszolnak egy ellenzékinek mondott lap munkatársának, az ellenzék oldaláról pedig lepropagandamédiázzák a kormánylapokat.
Egy önkormányzati lap működésébe 1990-ben vagy 2000-ben is beleszólt a polgármester, a képviselők is presszionálták az újságírókat, de mégsem annyira, mint manapság, volt egy kis mozgástér. Illetve nem voltak konkrét ukázok: miről és hogyan kell beszámolni. Ámbár ezek a direkt utasítások már nem is szükségesek, aki bekerül egy szerkesztőségbe, nagyon gyorsan rájön, mik is azok a keretek, amik között tevékenykedhet.
Mi volt a legsúlyosabb tapasztalata a kontrolláltság terén?
Az egyik tudósításomat gyakorlatilag gyökeresen az ellentétjére változtatták: az eseményen világosan tapasztalt, szervezett heccre kellett kihegyezni a beszámolót. Ez volt az a pont, amikor felmondtam. Csak azt sajnálom, hogy ezt nem a cikk megjelenése előtt tettem meg.
Megvalósítható egyáltalán a függetlenség?
Nyilván régen is megvoltak a prioritások, tulajdonosi érdekek, de ezek nem uralták le teljesen a lapkészítő szerkesztőségeket. A kollégák szakmai kompetenciája szabta meg, ki milyen lapot, jót vagy kevésbé jót, csinál. Nem pedig az, miről és hogyan írhat egyáltalán. A tények tisztelete is elsődleges volt. A szerkesztőség állásfoglalása pedig véleménycikkben tükröződött. Ma a kettő kibogozhatatlanul egybemosódik. Újságolvasóként magam is nagyon rossznak tartom, hogy nem tudok hozzájutni olyan hiteles tényekhez, adatokhoz, amelyek alapján szervezni tudnám, mondjuk, az életemet, a vállalkozásomat, vagy megbízhatóan tájékozódhatnék a Covid-járványról.
A regényből sok minden kiderül, hogyan kénytelenek működni, milyen lehetőségeik vannak a hírlapíróknak egy fiktív vidéki lapnál, a saját tapasztalatai milyenek a valóságban?
Régen minden jobb volt, mondhatnám nosztalgiával, ám az tény, hogy amikor még szerkesztőségekben dolgoztam, mindegyik egyfajta szakmai-szellemi műhelyként működött. Számítani lehetett arra, hogy ha az ember valami nagyobb butaságot elkövet, visszaküldik a starthoz, tanácsokkal látják el, újra ellenőriztetik vele az adatokat stb. A mai viszonyokról nincs pontos képem, azt viszont nem gondolom, hogy a vidéki újságoknál dolgozók feltétlenül velejéig romlott emberek lennének. Ők is szeretik a szakmájukat, és napi szinten próbálják megoldani, hogy valami jót hozzanak létre – de ez lehet, hogy most nehezebben megy vagy többször kell megalkudni. Amit viszont látok, az az, hogy mind a hír-, mind a véleménygyártásban inkább a központi – felülről érkező – tartalmak dominálnak, a helyi újságíróknak nem sok önálló munkára adnak lehetőséget.
