Katherine-nek ott volt a totyogós kislánya, és arra a megállapításra jutottam, hogy nagyobb erőfeszítésbe került őt kimozdítani a házból, mint nekem egy órán keresztül zötykölődni a Northern Line metróvonalon, hogy eljussak hozzá Tooting Broadwayre. És úgy tűnik, hogy a semleges terület félelemmel tölti el Katherine-t – minden környezetet arra használt fel, hogy bizonygassa és megvédje az életmódját előttem, noha én sosem szolgáltam rá, hogy bizonygatnia vagy megvédenie kelljen előttem. Amikor eljött hozzám, megjegyzéseket tett arra, hogy a dolgaim felét sem tarthatná a lakásában, mert Olive összetörné őket, mintha az eBayről egyenként beszerzett whiskyspohár-gyűjteményem a lepattant kis lakásomat egyszeriben butikhotellé változtatta volna. Amikor vacsorázni mentünk, akkor arról beszélt, hogy már sosem tud vacsorázni menni, hogy a többiről ne is beszéljünk, és kiemelte, hogy ez mekkora különleges ajándék volt számára, amitől számomra már nem is tűnt akkora kiváltságnak. És amikor találkozunk, hogy megigyunk valamit, akkor arról a „régi életéről” beszélt, amikor „ivott”, és mindez már csak a „ködös múltba” vész, mintha egy gyógyult alkoholista lenne, aki előadást tart egy iskolában, nem pedig egy HR-es nő, aki nagyon is kedvelte az „Egyet fizet, kettőt kap” mojitoestéket a helyi bárban.
Megérkeztem a cotswoldi árnyalatú szürkészöld ajtó elé, és becsöngettem. Katherine nyitott ajtót, és az elhasznált kávékapszulák és a drága illatú gyertya szaga csapta meg az orromat, ez utóbbiról azonnal és szomorúan konstatáltam, hogy „fügefalevél”.
– Annyira köszönöm, hogy eljöttél, drágám! – búgta a hajamba, miközben megölelt. – Biztos nagyon korán van még ahhoz képest, hogy mikor szoktál szombaton felkelni. Tényleg nagyon hálás vagyok érte, hogy ilyen messzire utaztál hajnalok hajnalán.
– Tíz óra van, édesem – mondtam, miközben levettem a farmerdzsekimet, és felakasztottam az előszobafogasra.
– Igen, tudom! – felelte. – Csak azt akartam mondani, hogy ha nem kellene olyan nevetségesen korán felkelnem Olive miatt, akkor mindennap sokáig aludnék.
– Van azonban egy apró kis probléma, amit munkának hívnak – mondtam kimérten. Miért nem tudtam csak egyszerűen elengedni? Miért nem tudtam hagyni, hogy azt gondolja, hogy az én gyerekmentes életem arról szól, hogy délben kelek fel, aztán meleg tejben és mézben fürdöm, miközben dodómadár tollából készült legyezővel legyezgetnek?
– Persze, persze, hát hogyne! – nevetgélt Katherine. Még csak egy perce álldogáltam az előszobájában, és máris arra gondoltam, hogy milyen meghitt lesz a sötétben és csendben üldögélni egymás mellett a moziban két órán keresztül.
Cseverésztünk egy sort az augusztusi kánikuláról, közben kávét készített, majd bementünk a nappaliba. Katherine háza úgy volt berendezve, mint egy elkészült középosztálybeli-London-külső-kertvárosi Gazdálkodj okosan! lakása, de mindig szerettem itt lenni. Volt valami megnyugtató az összes stratégiailag elhelyezett kis fényű lámpában, a mély, puha díványban és a krém-bézs színpalettában, amit olyan könnyű megemészteni, mint egy tál krumplipürét vagy halrudacskát. A nyomatok és poszterek helyett fotók voltak a falon, bemutatva a kapcsolatuk minden egyes állomását: Katherine és Mark, amikor járni kezdtek, műanyag pohárból almabort ittak egy londoni egynapos fesztiválon. Az első közösen bérelt lakásuk házának lépcsőjén egymás mellett állva. Az esküvőjük,
a nászútjuk, a nap, amikor Olive megszületett. Az én lakásomban alig volt fotó. Azon tűnődtem, hogy vajon egy pár történetének ezek az elszórt morzsái akkor váltak-e fontossá, amikor gyerekük született – egy módja annak, hogy visszaemlékezzenek, milyenek voltak, mielőtt egy arc és fenék közös törlőivé váltak. A megnyugtató bizonyíték mindig ott volt a kandallópárkányon.
– Olive, milyen a bölcsi? – kérdeztem tőle. Vettem útközben egy cukrászdában néhány miniatűr csokitortát, és már így is túlpörgött a cukortól. Az egyik kedvenc dolgom a keresztlányommal kapcsolatban az volt, hogy mennyire az ételek megszállottja – nagyon egyszerű volt így megszerettetnem magam vele.
– Olive! – szólt Katherine vidáman és hangosan. – Mesélj Nínó néninek a bölcsiről! – Olive továbbra sem vetett ügyet ránk, és ujjacskáival a csokitortákat döfködte hatalmas mosollyal az arcán, miközben az első két tortácskán csámcsogott, amelyeket már azelőtt a szájába tömött, hogy a tál a kávézóasztalra ért volna. Katherine felsóhajtott. – Mesélsz neki a barátaidról?
– Hány éves vagy most, Olive? – kérdeztem, közelebb hajolva a kerek almára emlékeztető arcocskájához. Felém fordult – ugyanaz az alabástrombőr, mint az anyjáé, barna vajkrémmel bemázolva.
– Csokitorta – mondta lassan és magabiztosan, mint egy gyerek, aki éppen ördögűzési rituálén megy keresztül egy horrorfilmben.
– Igen – feleltem. – És milyen a bölcsi?
– Csoki. Torta – ismételte.
– Oké, és mi a kedvenc színed?
Elfordult tőlem, már megunta ezt a játékot, és kézbe vett egy újabb miniatűr tortácskát, úgy simogatta, mintha egy kis hörcsög lenne.
– Csokitorta.
– Csak képzeld el, ha ilyen egyszerű lenne a boldogság elérése felnőttként is – mondtam, és visszaültem a díványra. – Csak képzeld el, ha az isteni elégedettségnek ez a szintje elérhető lenne számunkra is.
– Tudom.
– Jó érzés lehet tudni, hogy teljesen kontroll alatt tudsz tartani egy másik emberi lényt cukorral. Élvezd ki ezt a korszakot, mert amint tinédzser lesz, a pénz lesz az.
– Azért ez elég rossz – mondta Katherine, hihetetlenül hosszú lába alá húzta pucér lábfejét, és fujdogálni kezdte a gőzölgő bögrét. – Már elkezdtem süteményt és kekszet használni, hogy egy kis beszélgetőidőt nyerjek, amikor a barátaim átjönnek. Eltereli a figyelmét, de nem hiszem, hogy ez lenne a jó szülői megoldás.
– Minden szülő csinálja.
– Igen, és úgy gondolom, hogy mi jobbak vagyunk a többségnél – mondta gyorsan, hogy a tökéletes anyaság fáradhatatlan bemutatója folytatódjék egy mondatnyi alázat szünete után. Hosszan belekortyoltam a kávémba.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Jól, sőt van egy kis hírem – mondta, és drámai szünetet tartott. – Terhes vagyok.
Teljes meglepődést színleltem – sikkantás, leesett áll, letettem a bögrémet, minden, ami csak belefért.
– Mikorra vagy kiírva?
– Márciusra.
– Milyen izgalmas!
– Lesz egy kisöcséd vagy húgod, igaz, Olive? – kérdezte Katherine.
– Fagyi – felelte unottan Olive.
– Nem, nincs fagyi – sóhajtott Katherine.
– Süti! – mondtam, felvettem egyet, és meglengettem az arca előtt. – Nézd, nyami, nyami süti! Már mondtad a munkahelyeden?
– Még nem. Valójában úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza dolgozni a baba után, és a szülési szabadságomat kifizettetem, szóval nagyon óvatosan kell kijátszanom a lapjaimat.
– Ó, húha! – feleltem. – Ez nagyszerű! Keresel másik munkát?
– Nem, tulajdonképpen azon gondolkozunk, hogy elköltözünk Londonból. – Rövid kis szünet állt be, amíg gyorsan végigpörgettem a fejemben az elmúlt évben köztünk elhangzott beszélgetéseket, hogy jól emlékszem-e, megemlítette-e ezt valaha is. – Így legalább kapok egy esélyt, hogy rendesen végiggondoljam, mit is akarok csinálni, ha már meglesz mind a két gyerekünk.
– Tényleg?
– Aha, sokat beszélgettünk róla – Olive, ne edd meg a süti papírját, édesem, nem lesz az finom. – Odahajolt, és kihúzott egyet Olive grimaszoló szájából. – És egy valamivel nagyobba költözhetnénk, csökkenthetnénk a jelzálogkölcsönünket, a gyerekeknek pedig rendes gyerekkoruk lehetne.
– Mi is Londonban nőttünk fel, úgy gondolod, hogy nem volt rendes gyerekkorunk?
– Mi a legkülsőbb kertvárosban nőttünk fel, alig lehet Londonnak hívni.
– Ezt már megbeszéltük – ahol piros buszok járnak, az London.
– Valamelyik nap egy pasas hasistömböket árult délben a Tooting Broadway állomáson. Olive megpróbált elmarni egyet, mert azt hitte, hogy keksz.
– Keeeeeksz! – kiáltott fel hirtelen Olive, akár ha Lázár támadt volna fel egy cukorkómából.
– Nincs keksz, most ettél meg négy csokis sütit.
– Keeeksz, Mami, lécci – mondta, és kis csipogó hangja és rózsabimbóra emlékeztető szájacskája remegni kezdett.
– Nem – válaszolt Katherine. Olive a nappali közepére masírozott, a földre vetette magát, mint egy gyászoló olasz.
– Mama, lécci! – jajveszékelt. – Nínó, lécci, keeeksz! Keeeksz! Lécci! – sírni kezdett.
Katherine felállt.
– Ennek sosincs vége – jelentette ki. Néhány másodperccel később egy vaníliás keksszel tért vissza. Olive zokogása abban a pillanatban abbamaradt.
– Hová költöznétek?
– Surrey megyébe, azt hiszem, Mark szülei közelébe.
Bólintottam.
– Mi az? – kérdezte.
– Semmi.
– Tudom, hogy megvan a véleményed Surreyről.
– Nincs.
– De igen, van.
– Ismersz bárkit, aki ott lakik? – kérdeztem. – Mark szülein kívül.
– Valójában igen – emlékszel Nedre, Mark legjobb gimis barátjára, és a feleségére, Annára?
– Igen, találkoztam Annával tavaly a születésnapodon, és semmi másról nem tudott beszélni, csak arról, hogy hogyan nagyobbíttatja meg a konyháját.
– Szóval egy faluban élnek, nem messze Guildfordtól, és azt mondta, hogy sok anyuka barátnője van arrafelé, akiknek szívesen bemutat majd.
Anyuka barátnők.
– Oké, ez nagyszerű – mondtam. – Csak nem akarom, hogy magányos legyél.
– Nem hiszem, hogy lenne esélyem a magányra, London csak fél órára van vonattal. Valószínűleg pont ugyanannyi időbe telne nekem London belvárosába menni, mint neked.
– Ez igaz – feleltem. Egyáltalán nem gondoltam, hogy ez igaz, de jól ismertem ezt a védekező tüzességet a hangjában, és nagyon kedvem volt hozzá, hogy egy vödör jeges vízzel nyakon öntsem. – És még mindig ott van a telefon.
Perlényi-Chapman Eszter fordítása
