Aznap kora őszi kellemes idő volt, mondhatni, késő nyári, mivel majd megdöglöttem a melegtől, ráadásul a temetőbe vivő tuja napos oldalán ültem, sőt az ajtóval szemben ülő csávó lopott órájával reflektálva a nap éppen a szemem kiégetésével kezdett foglalatoskodni.
A srác mindeközben csapkodta combját és kihívóan nézett a felszállókra, legyen az terhes anya, részeg, kamasz fiú, kamasz lány, cekkeres nagymama, nagypapa, akárki. Árulta az órát, de senkit nem érdekelt, szóval ez dühítette, és még agresszívebben akaszkodott az utasok nyakába. Közelében már csak mi hárman, öregfiúk izzadtunk az ablak mögött. Ha kekeckedik, leverjük, az tuti.
Néha ránéztünk, úgy tett, mintha ott sem lennénk, pedig nagyon is ott voltunk. Egy ősrégi haverunk temetésére, azaz inkább vízi hamvasztására mentünk és róla beszélgettünk. Arra jutottunk, hogy kevés keményebb zsivány volt nála a bandában. És elképesztően tudott vicceket mesélni, és milyen vicceket. Szétröhögtük magunkat. Fetrengtünk a földön, magunkra öntöttük a sört vagy az almabort, kiköptük a pálinkát és torkunkon akadt a Parkán vagy a Gracidin.
Amellett, hogy fiatalabb korában szart a törvényekre, és a törvényt erőszakkal ránk alkalmazó egyenruhás gazembereket nagy ívben próbálta elkerülni – nem mindig sikerült, volt pár ügye –, komoly viccmondó tehetség volt. Most már a pokolban az ördögöknek, á, elnézést, megtért, tehát a mennyekben az angyaloknak löki a poénokat, meg Istennek, ha van. Megtért, hihetetlen. Amikor utoljára találkoztunk a Platánosban, furcsa volt látni, hogy üdítőt ivott és nem cigizett. Kiderült, hogy harminc éve éppen ki akart ugrani egy olcsó észak-amerikai motel hetedik emeleti ablakán, de azért hezitált kicsinyt, lézengett a szobában, nyúlt ehhez-ahhoz, felrúgta az ágyat, végül a telefont is megbirizgálta, ahol talált egy felhívást a készülék alatt: „Gondban van? Hívja ezt a számot, segítünk.” Mindez angolul és franciául. A srác disszidálása után kis idővel enyhén szólva nem igazán találta meg számításait a befogadó országban. Na de lehet, hogy mégis? Mivel utolsó esélyként rácsörgött a felhíváson talált telefonszámra. És bejött. A kemény vagány kiutat talált, beállt Isten szolgái közé. Megváltozott.
Halála előtt harminc évig egészséges életet élt, már ha tudjuk, mi az. Tény, hogy nem ivott, nem cigizett. Hirdette az igét. Azaz inkább árulta az igét. Hitkereskedő lett. Bár a már említett utolsó találkozásunkkor adott nekünk valamit régi énjéből. Talán hatásunkra, talán saját elhatározásából, talán hiányoztak fiatalságának haverjai, régi énje visszatért, és kiderült, a dumája és a humora mit sem változott. Visszaalakult a régi sráccá. Pia nélkül. Vannak még csodák. Most pedig a temetésére megyünk. A temető előtt pár régi arc álldogál, együtt megyünk tovább, a temető leghátsó, kilométernyire a bejárattól levő, vízzel hamvasztó részébe. Vízzel hamvasztás, ki a franc hallott ilyesmiről? Röhej. Séta közben persze kiről beszélnénk, ha nem elhunyt haverunkról? Röhögünk, kicsit szégyenlősen, szomorkásan, de igazából egyikünk sincs mélyen meghatódva. Sokan elrobogtak már közülünk, lassan hozzászokunk, hogy egyre kevesebben leszünk, és az utolsót közülünk nem fogja egy haverja sem elbúcsúztatni, az hót tuti.
Odaértünk a lehetséges hamvasztóhelyhez. Látogató egy szál se. Rokon egy szál se. Három temetői figura cseveg élettelenül a tacepao előtt. Az egyiken nyakkendő, a másik kettőnél lapát. Elolvassuk a kiírást, ott van haverunk neve és hamvasztásának időpontja. Már el kellett volna kezdődnie a szertartásnak, de semmi jel nem mutat arra, hogy itt akármi is lesz. Egyikünk odalép a temetői csoporthoz és rákérdez.
– Nem kellene itt lennie egy, olyan…Minek is? Vízi hamvasztásnak?
– Óóóó, nem lesz hamvasztás. Elmarad a temetés. Nincs áram. Minden hamvasztás elmarad – mondja a nyakkendős.
– Ilyen nincs.
– Ez egy ilyen ország – teszi hozzá az egyik lapátos. A másik kuncog.
Óriási, a banda vicckirálya halála után is remekül szórakozik. Meg vagyunk győződve róla, hogy ő intézte így. Vízzel akart hamvasztódni, de mivel nincs áram, beszólt.
– Na, ennyi.
– Hát ez nem semmi.
– Nincs áram.
– Kész röhej.
– Ennyit a vízi hamvasztásról.
– Mi legyen?
– Iszunk egy pofa sört, aztán indulunk haza.
– Keressük meg a Búfelejtőt!
– Ja. Kocsma biztos van.
– Bebaszna, ha az se lenne.
