Viszem haza kocsival Pestről Debrecenbe, az anyjához a gyereket, aki útközben alszik, én meg oldalról nézegetem, nem tudok betelni vele. Mi a titka egy gyereknek? Fogalmam sincs. Amikor gyerek voltam, a többi gyereket kevés kivétellel ki nem állhattam. Az iskolában gonoszak voltak, rosszindulatúak, kárörvendők, képmutatók. Nézem a kislányomat, a nyáron lesz kilenc éves, s nem tudom feltételezni róla, hogy az iskolában gonosz volna, rosszindulatú, kárörvendő vagy képmutató. Biztosan neki is megvannak a maga hibái, de ezeket jótékony homály fedi, legalábbis az én szemem elől. Közeledünk egy benzinkúthoz, s mivel tudom, hogy a kecsapos-mustáros hot-dog a kedvence, lassítok, megállok, s halkan kiszállok, nehogy felébresszem. Meg akarom lepni egy hot-doggal.
Mire visszaérek az autóhoz, már ébren van, felriadt arra, hogy megálltunk. Csillogó szemmel bámulja a hot-dogot.
– Apa, honnét tudtad, hogy éhes vagyok?! – kérdezi, mire bólintok, s valami olyasmit dünnyögök, hogy jól néznénk ki, ha nem tudnám, hogy egy nyolc és fél éves kislány (bocsánat, nagylány!) mindig éhes, amikor felébred.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem is. Nahát, erre nem számítottam. Nála a miértek korszaka kimaradt. Más szülők mesélték, hogy a gyerekük az agyukra ment a sok-sok miérttel, de Lili Sára ettől engem megkímélt. Legalábbis eddig. Nagyot sóhajtok, hogy időt nyerjek, mert válaszolni erre a kérdésre természetesen nem tudok. Sem kapásból, sem hosszú gondolkodás után, sem sehogy. De elviccelni sem akarom. Ez olyan lenne, mintha őt magát viccelném el.
– Gondolkodnom kell – válaszolom, mire döbbenten ezt kérdezi: – Neked gondolkodnod kell rajta, hogy én miért vagyok a kislányod? – Izé, nem úgy értettem – nyögöm –, nem azon kell gondolkodnom, hogy te miért vagy a kislányom, hanem azon, hogy… Izé… – Mindig azt mondod, hogy az izé szót nem szabad használni – mondja két falat között, s közben olyan szigorúan néz rám, mint egy nyelvtantanár.
Kínomban az utat figyelem, úgy teszek, mintha nagyon lekötne a vezetés, holott előttünk nincs senki, ráadásul tempomattal megyünk, csak a kormányt fogom, az agyam pedig úgy pörög, mint egy veszettül meglökött biliárdgolyó.
– Na, mi lesz? Miért, apa? – kérdezi a gyerek, s nem értem, hogy miért nem vicces a hangja. Miért éppen most kérdezi ezt, félúton Budapest és Debrecen között? – Szerintem azért születtél meg, mert… – kezdem, aztán kis szünetet tartok, megfontolok minden szót, nehogy hülyeséget mondjak neki. – Azt hiszem, én eleve azért születtem, hogy te megszülethess – mondom neki aztán, mire elhallgat. Én is hallgatok. Az utat bámulja mélyen eltűnődve, s közben apró darabkákat harap a kifliből. De mintha nem is a kiflit, hanem a szívemet harapdálná, hiszen sajog most belül, éppen csak annyira, hogy érezzem. Hogy fájjon. Mennyire szorít. Nem ereszt, fogva tart, nem hagy. Szorít. Be kell kapcsolnom az ablaktörlőt.
Pedig nem is esik.