A közpénzből fizetett „JóKor” nevű, nyugdíjasoknak készített propagandakiadvány – amelynek se impresszuma, se megjelenési dátuma nincs – egyik számában a címlapján közli: „A BALOLDAL ELVETTE A 13. HAVI NYUGDÍJAT, A KORMÁNY VISSZAADJA.” „2022-BEN VISSZAADJUK A TELJES 13. HAVI NYUGDÍJAT!” A 3. oldalon pedig mindjárt Orbán Viktor levelét olvashatjuk, amelyből ugyancsak érdemes szó szerint idézni: „A baloldali kormányzás cserben hagyta az időseket. Mind emlékszünk rá, hogy éppen azokat fosztották meg a 13. havi nyugdíjtól, akik munkájukkal oroszlánrészt vállaltak az ország építéséből. Mi megvédjük a rezsicsökkentést, megőrizzük a nyugdíjak vásárlóértékét, biztosítjuk az inflációkövető nyugdíjemelést, és a baloldal által elvett 13. havi nyugdíjat is visszaadjuk.”
Miután magától Orbán Viktortól tudjuk, hogy ne arra figyeljünk, amit mond, hanem arra, hogy mit tesz, vizsgáljuk meg ezért a tényeket: mi történt a 13. havi nyugdíjjal.
A 13. havi nyugdíjat 2002-ben a Medgyessy-kormány vezette be. (A Fidesz nem szavazta meg.) Sok vita volt akkor és azóta is arról, vajon a gazdaság teljesítőképessége elbírja-e a 13. havi nyugdíjat. 2002-ben először negyedhavi nyugdíjat fizettek ki. 2003-ban félhavi, 2004-ben háromnegyed havi, majd 2005-től 2008-ig a teljes havi nyugdíjat megkapták a nyugdíjasok. 2008-ban a 2009. évi költségvetési törvényben 80 ezer Ft-ban maximálták a kifizethető összeget, amelynek az első részét, maximum 40 ezer Ft-ot 2009 márciusában még folyósították, de az őszi újabb kifizetésre már nem került sor: egy újabb törvénymódosítás megszüntette a 13. havi nyugdíjat. (Egyidejűleg azonban bevezette a nyugdíjprémiumot.)
2010-ben így már nem fizettek 13. havi nyugdíjat. Ne felejtsük el, hogy ennek oka egy súlyos világgazdasági válság volt, hiszen 2009-ben 6,6 százalékkal csökkent a GDP. Összesen tehát 8 év alatt 5 és fél havi ellátást folyósítottak, a 8 év alatt 6 alkalommal.
Kétségtelen: válság volt. 2014-től azonban „hét kövér esztendő” következett az Orbán-kormány szerint. A 13. havi nyugdíj újbóli bevezetése azonban továbbra sem került szóba. Az Orbán-kormányok 2011-2020 között egyáltalán nem fizettek 13. havi nyugdíjat, noha 2006-ban még 14. havi nyugdíjat is ígértek, sőt törvényjavaslatot is benyújtottak. (Ugyanakkor 2013 és 2016 között, amikor a tényleges infláció elmaradt a tervezettől, s emiatt nőtt a nyugdíjak reálértéke, utólag azt mondta a Fidesz-propaganda, hogy ezzel ténylegesen visszaadták a 13. havi nyugdíjat.) Ám a hatalom 12. évében, fél évvel a választások előtt Orbán Viktor egyszer csak meglátta a nyugdíjasokat, a valóságban a potenciális választókat: adjuk vissza a teljes havi 13. havi nyugdíjat!
Arra soha sem tértek ki, hogy miért kellett a visszaadással tíz évet várni. Csupán 2020 nyarán jelentették be, hogy a 2021. évben negyedhavit, 2022-ben félhavit, 2023-ban háromnegyed havit, majd 2024-től teljes havi ellátást fizetnek. 2021 februárjában ki is fizették a havi nyugdíj egynegyedét. 2021 őszén aztán – nyilvánvalóan a 2022. évi választásokra tekintettel – a bejelentést módosították: már 2022-ben megkapják a nyugdíjasok a teljes havi ellátást. A 13. havi nyugdíj „visszaadása” tehát úgy néz ki, hogy 12 év alatt 10 alkalommal nem fizettek semmit, összesen pedig 1 és negyed havi kifizetést folyósítanak. Sportkedvelő olvasóink és vezetőink számára érdemes az eredményt leírni: baloldali kormányok – Orbán-kormány 5 ½ : 1 ¼ (hónapokban számolva), ami 4,4-szeres különbség. Mellesleg ezt az eredményt a baloldali kormányok 8, az Orbán-kormányok 12 év alatt teljesítették.
Ki vette el tehát a 13. havi nyugdíjat?
S ha már arról beszélünk, hogy ki vett el jövedelmet a nyugdíjasoktól, érdemes a nyugdíjak éves emelését is megvizsgálni. 1997 és 2009 között az úgynevezett svájci indexálás alapján számították ki a nyugdíjak éves emelését, amit 50 százalékban az infláció, 50 százalékban pedig a keresetek emelkedése határozott meg. Ily módon a gazdasági fejlődés eredményeiből a nyugdíjasok rendszerszerűen részesültek, vagyis növekvő reálbér esetén nem csupán a reálérték megőrzése volt garantált; ugyanakkor csökkenő reálbér esetén a nyugdíjak reálértéke is csökkent volna. A svájci indexálást a Bajnai-kormány egy 2009-es törvényben feltételessé alakította, amennyiben a nyugdíjak éves emelését a GDP növekedésétől tette függővé: ha a GDP növekedése nem érte el a 3 százalékot, akkor csak az inflációt lehetett figyelembe venni; e felett a GDP-növekedéstől függően már egy sávos, tehát lépcsőzetesen emelkedő (a béreket és az inflációt 20:80-tól 50:50 százalékos arányig terjedő) vegyes indexálás vezetett be, ahol az 50:50 százalékos megosztás csak 5 százalékot elérő GDP-növekedés esetén volt alkalmazható. Ez előnyös volt a nyugdíjasoknak, hiszen a világgazdasági válság következtében a reálkeresetek csökkentek, vagyis a nyugdíjak reálértéke is csökkent volna 2010-ben.
A 2010-ben bekövetkezett kormányváltás a nyugdíjrendszert sem hagyta érintetlenül. A JóKor című kiadványban 2021-ben Orbán Viktor így fogalmazott: „2010-ben megállapodást kötöttünk az idősekkel, melynek értelmében a gazdasági növekedés eredményeiből a magyar nyugdíjasok is részesülnek.” Itt tekintsünk el attól, hogy ez a megállapodás nem létezik, sehol sem olvasható. Ennél izgalmasabb, hogy 2012-ben, amikor már számítani lehetett a gazdasági növekedés megindulására, az Orbán-kormány a fenti rendszert megszüntette, és csak az infláció ellentételezését, vagyis a reálérték megőrzését iktatta törvénybe; a gazdasági növekedésből való részesedést, vagyis a keresetnövekedés figyelembevételét törölte. Ezen a rendszeren a mai napig nem változtatott, ami a kezdeti időszakban indokolható volt, hiszen a világgazdasági válság súlyos károkat okozott. 2014-ben azonban már 4,2 százalékkal emelkedett a GDP, s a fejlődés töretlen maradt 2020-ig, amikor a pandémia következtében érthetően ismét visszaesés következett be. A 2014-19-es időszak 27 százalékos GDP-növekedése azonban felveti a kérdést: miért nem állították vissza a svájci indexálást? A 2014-20 közötti időszak alatt ugyanis a keresetek 77,8, az árak és ennek megfelelően az alapnyugdíjak csak 12,9 százalékkal emelkedtek, ami azt jelenti, hogy svájci indexálás esetén 2020-ben a saját jogú nyugdíjak 45,3 százalékkal lettek volna magasabbak a 2013. évi 115.727 Ft/hóhoz képest. Valójában a saját jogú nyugdíjak ténylegesen 30,1 százalékkal emelkedtek 2013-hoz képest, de ebben a számban valamennyi jogcím, így például a nyugdíjprémium alapján járó kifizetések is benne vannak.
Megalapozottan feltételezhetjük, hogy a gazdasági növekedés időszakában, 2014-20 között a svájci indexálást vissza lehetett volna állítani. (A pandémia 2020 elején jelent meg Magyarországon, a 2020. évi költségvetést azonban még 2019 júliusában fogadták el, amikor a járvánnyal nem számolhattak.) Élhetünk azzal a feltételezéssel is, hogy 2021-22-ben a svájci indexálást ismét nem alkalmazták volna, azaz a járvány miatt visszaálltak volna az inflációkövető rendszerre. Ebben az esetben 2020-ban a havi átlagnyugdíj 17.580 forinttal lett volna magasabb a saját jogon kapott nyugdíjak átlagánál, ami éves szinten azt jelenti, hogy 210.960 Ft-ot vettek el azoktól, akik már 2013-ban is nyugdíjasok voltak. Nagyjából ekkora (egy kicsivel nagyobb) összegeket buktak ezek a nyugdíjasok 2021-22-ben is, és persze a 2014-19-es időszakban is ennél ugyan kisebb, de évről évre fokozódó nagyságú veszteséget kellett elszenvedniük a svájci indexálás bevezetésének elmulasztása miatt. Hasonló összefüggés mutatható ki a 2013-nál később nyugdíjba vonulóknál is azzal, hogy minél később mentek nyugdíjba, annál kisebb a veszteségük.
2020-ban a KSH kimutatása szerint a saját jogú nyugdíjak átlagos mértéke (valamennyi jogcímen történt kifizetést figyelembe véve) 150.571 Ft volt. A 2021-22-es adatokat még nem ismerhetjük, de ha azzal számolunk, hogy a nyugdíjakat 2021-ben három részletben, összesen 4,8 százalékkal emelték, míg 2022-ben 5 százalékos nyugdíjemelésről döntött a kormány, akkor a 2022. évi átlagnyugdíj most 165 688 Ft/hóra becsülhető.
Ki rövidítette meg tehát a nyugdíjasokat?
Ilyen és ezekhez hasonló kormányzati kommunikációval rendszeresen találkozhatunk. A cáfolatukról viszont nem értesülhet a közmédiát fogyasztó állampolgár, mert a közszolgálati média nem tartja feladatának a széles körű tájékoztatást, a kormánypropagandát megzavaró tények bemutatását. Arra már gondolni sem mernek, hogy az ellentétes álláspontot képviselők nyílt vitában fejtsék ki kölcsönösen az álláspontjukat, hiszen nem cél a propagandagépezet által naponta sulykolt világkép szembesítése a tényekkel.
Soha, senki nem nézte még le ennyire a nyugdíjas társadalmat! Pedig fontos lenne, ha a társadalomban vita és egyeztetés indulna el nemcsak a nyugdíjakról, hanem az öregek társadalmi szerepéről, az egészségügyi és szociális szolgáltatások humanizálásáról – ha emberszámba vennék az időseket! A világjárvány élet-halál kérdéssé tette, hogy mit gondol egy társadalom az öregeiről, hogy milyen sorsot kell megélniük. Az ellenzéknek nem(csak) választóként, hanem a társadalom egyenrangú és megbecsült szereplőiként kell tekintenie a nyugdíjasokra, tárgyalnia kell szervezeteikkel, figyelembe kell vennie gondolataikat. A választásoknak ezért az is tétje, hogy elvagyunk a kormánypropagandával, vagy inkább egy hiteles tájékoztatási politikára szavazunk; az időseket csupán négyévenként figyelembe veendő szavazópolgároknak, vagy a társadalom aktív, együttműködő, de gyakran segítségre szoruló tagjainak tekintjük.
