„A táborok az írók közösségi szerveződésének legfontosabb helyszínei. Innen el lehet indulni” – meséli Bíró Zsombor Aurél, aki huszonhárom éves, hat éve kezdett el írni. Prózái sok év tanulás, publikálás során jutottak el a komolyabb folyóiratokig. Forgatókönyvírással és drámaírással is foglalkozik, mióta felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Három írószövetséget említ, ezeknek a táborába mehet el az, aki megmutatná magát, mentorokkal találkozna, műhelymunkában venne részt: a Fiatal Írók Szövetségét, a Magyar Írószövetséget és a József Attila Kört (JAK). Utóbbi ugyan 2019-ben megszűnt, de itt kezdtek a mai „nagy öregek”: például Nádas, Esterházy, Darvasi. A szervezetet Orbán János Dénes ideológiai „pöcegödörnek” nevezte, 2016-tól indította útjára a komoly állami ösztöndíjakkal megtámogatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft.-t.
Bíró Zsombor Aurél az utolsó JAK táborban még részt vett, de fontosabb hatások érték a FISZ táborában, ahová máig visszajár. Tizenhat évesen volt ott először, úgy tapasztalta, meghallgatják, komolyan veszik. „A nap nagy részét műhelyezés teszi ki, mindig meghívnak egy-két nevesebb szerzőt. Idén Kiss Tibor Noé vezette a prózai részt.” Kérdésemre, tanítható-e a prózaírás technikája, egyértelmű igennel válaszol. Legnagyobb szerencséjének a 2016-ban létrejött Független Mentorhálózatot tartja, amely egyszeri, innovatív gerillakezdeményezés volt. A programot írók hozták létre – reagálva az irodalmi élet átpolitizálódására –, egy évig vállalták egy-egy fiatal mentorálását.
Zsombor így találkozott Potozky Lászlóval, akivel mai napig szakmai és baráti kapcsolatot ápol, olvassák egymás munkáit. Kettejük munkakapcsolatában már nem volt annyi óvatoskodás, mint nagyobb plénum előtt a táborokban. Előfordult, hogy Zsombor három oldalas szövegéből Laci kettőt kihúzott. „Ami nem muszáj, hogy benne legyen, azt tényleg ki kell húzni” – említi a legfontosabb konklúziót. Publikálásban is kapott tanácsokat mentorától, hogy „hol olvassák el a fiatalokat”. Így tudott először kisebb, majd nagyobb presztízsű folyóiratokban közölni.
Szilasi László intézményes keretek között tanít szépírást a szegedi bölcsészkaron. A szak léte – alkalmazott irodalomtudomány – kuriózum az országban. Olyan embereket próbál nevelni, akik például beszédeket írnak. Kurzusa a kreatív írás nevet viseli, workshop-szerű órákat tart. „Minden csoportban másfél tehetséges ember van. A félig tehetséges nem kapcsolja össze a tehetséget a szorgalommal. Le szoktam ilyenkor vele ülni, hogy dolgozzál már, légy szíves!”
Azt meséli, tehetséget természetesen nem lehet adni, de azt meg lehet tanítani: ha sokat olvas valaki, eszközöket kaphat a kezébe. Állítja, Horger Antal óta Szegeden hagyomány, hogy „nem bántják” a hallgatókat, jó a hangulat. Úgy véli, a közösségi média szerepe ma már kardinális, ha egy író be akar futni, jellemzően ez segíti olvasótáborhoz a fiatalokat. S bár sokat jelent a külföldön élő magyaroknak az irodalom, szomjazzák a nyelvet, a világban túl kevesen beszélnek magyarul, ezért kicsi az írók és olvasók közössége.
„Hosszú évek, évtizedek előkészülete után elkezdődött az irosuli.hu – nem csak íróknak programunk. Rögtön két tankönyvvel, két munkafüzettel, és két tanfolyammal, illetve a tananyaghoz kapcsolódó irodalmi alkotásokkal. Van hét beharangozó YouTube videó is.” Nógrádi Gábor Janikovszky-díjas író így harangozza be tanfolyamát, melyet XXI. századi metódusokhoz igazított. „A program, mint a szlogenjében is látható, nem csak íróknak, írónak készülőknek szól. Nem kell bizonygatnom: a XXI. század a kommunikáció százada. Aki jól, pontosan, helyesen és érdekesen ír, illetve beszél, az minden pályán sikeresebb” – szélesíti az írásoktatás célját Nógrádi Gábor.