Miért épp e személyes történetnél távolodtak el a valóságtól az első verzióban?
Igaz, hogy az eredeti előadás megírt színdarab lett volna, de valós elemekkel. Amikor elkezdtünk dolgozni az anyagon, Anna már évek óta rákos volt. A betegségével párhuzamosan intenzív népnevelői tevékenységbe fogott: küzdött a rák tabusítása ellen és arra buzdított, hogy a betegségünkben is legyünk tudatosak, adott esetben ne féljünk döntéseket hozni a saját kezelésünkkel kapcsolatban. Ma Magyarországon, ha látunk egy kopasz embert, arra gondolunk, hogy rákos, és bele fog halni. De a rák nem egyenlő a halállal. A Kár, hogy rák is erről szólt volna. A rákbeteg főszereplő – aki valójában Anna alteregója volt – kezébe vette a sorsát. Azért szerette volna, hogy ez egy zenés-táncos, happy endes színdarab legyen, mert ezzel is ellene akart menni a rákot övező stigmatizáló hallgatásnak. A rákról lehet, sőt kell beszélni – akár humorral is. A Covid miatt kénytelenek voltunk elhalasztani a bemutatót, Anna állapota nem sokkal később rosszabbra fordult, és mielőtt bemutathattuk volna az előadást, meghalt. Ez átírta a helyzetet. Úgy éreztük, az eredeti mű nem is elég jó, nem is elég igaz, így visszanyúltunk a gyökerekhez, és verbatim előadást készítettünk arról a bátor és inspiráló hozzáállásról, amivel Anna a betegséghez – és egyébként a halálhoz – viszonyult. Fontos arról beszélni, hogy a rák túlélhető, de éppolyan fontos beszélni a halálról is. Haldoklónak és hozzátartozónak is jobb lenne, ha hárítás helyett nyíltan beszélnénk róla. A megszűnés, az elválás véglegességének gondolata ijesztő, de még ijesztőbb, ha magunkra vagyunk hagyva vele.
A rákon kívül nagyon sok más témájuk is volt, a cigánygyilkosságoktól kezdve az oktatási rendszerig. Vannak témák, amik jobban bevonzzák a verbatim módszert?
Bármiről lehet verbatim előadást készíteni, a lényeg, hogy érdekeljen minket. A verbatim színház sajátossága, hogy kihasít egy szeletet a valóságból és azt művészi eszközökkel közvetíti. Ez – mint bármely más előadás – akkor tud megrázó lenni, ha valamire felnyitja a szemünket. Az előadásaink leginkább Budapesten láthatók, a fővárosi értelmiségi közönségnek érdekesebb egy másfajta közeget látni vagy a saját közegüket másik nézőpontból. Bármennyire is fontos egy téma, ha olyasmiről beszélünk, amiről nagyjából mindnyájan ugyanazt gondoljuk, akkor csak bólogatunk, de nem lesz revelatív élmény. Kérdés persze, mennyire lehet egy színházi előadással társadalmi változásokat előidézni. Tömegekre nyilván nem, de az egyes emberre hatással tud lenni.
Megspórolják a drámaírót, vagy tulajdonképp a dramaturg lép elő itt drámaíróvá? Hiszen ő kérdez, szelektál, szerkeszt.
Az angolszász világban az ilyen szó szerinti szövegkönyvek összeállítóját szerzőként szokták feltüntetni. Én inkább azt mondanám, hogy számomra ez a dramaturgi munka a legizgalmasabb része: a semmiből indulni, anyagot gyűjteni, interjúzni és akár százórányi felvételből összeszerkeszteni egy kompakt, izgalmas anyagot. És épp az az izgalmas benne, hogy amikor nekikezdünk, nem tudjuk, mi lesz a vége. A drámaírás jobban tervezhető. Amikor darabot írok, nagyvonalakban tudom, mire akarom kifuttatni, és – bár a karaktereim önálló akarattal bírnak – van beleszólásom a történet alakulásába. A verbatimnál viszont hiába van valamilyen elképzelésünk arról, hogy miről akarunk beszélni, fogalmunk nincs, mit fogunk találni, hova fogunk kilyukadni. Nem tudjuk, melyik interjúalany mit mond majd és hogyan. Megtörténhet, hogy egy új találkozás vagy talált szöveg teljesen más irányba löki a koncepciót, de olyan még nem volt, hogy zsákutcába kerültünk volna. Sokszor volt szerencsénk, ölünkbe hullottak váratlanul csodálatos anyagok. Egy kihallgatási jegyzőkönyv, egy titkos hangfelvétel. Valójában olyan sokszor volt szerencsénk, hogy kezdem azt hinni, ez a dolog természetes velejárója. Nyilván kellett hozzá, hogy mi is kellően nyitottak, kíváncsiak és érzékenyek legyünk.
Színészként nehezebb élőszavas szöveget mondani? És mennyire veszik át az interjúalanyok hangsúlyait, gesztusait is?
Tanulni nehezebb. Az ilyen élőnyelvi szöveg tele van nyelvtani hibákkal, befejezetlen gondolatokkal, sutasággal, értelmetlen kifejezésekkel. Mert így beszélünk. De ha a színész ráérez a szöveg belső ritmusára, ha rátalál a töredékes szöveg mögötti gondolatra, akkor nagyon természetesen tudja mondani. Az nem feladat, hogy gesztusaiban, hanghordozásában lemásolja az interjúalanyt, de érdemes ismerni a hanganyagot, mert inspirálhatja a színészt, és segít neki abban, hogy jobban megértse a beszélő szándékát.
A szerkesztett szövegeket egyébként mindig engedélyeztetjük az interjúalanyokkal, akik bármire mondhatják, hogy inkább maradjon ki, de ahogy mi magunk nem írhatunk bele a szövegekbe, úgy az interjúalany se javíthatja a saját szövegét, nem fogalmazhatja újra szép, kerek mondatokban.
Érdekes, hogy a verbatim mennyire bevonzza a humort is.
Sok interjúalanynak jó a humora, színesen és élvezetesen fogalmaz. Állandó humorforrást jelent az élőbeszéd esetlensége is. Ezek valóban a verbatim módszerből természetesen következnek. Ám az, hogy sok a humor az előadásainkban, az inkább belőlünk fakad. Szeretjük, ha lehet nevetni az előadásainkon, az önirónia sem áll távol tőlünk. Ráadásul mindig olyan nehéz és komoly témáink voltak, amelyeket muszáj volt humorral ellenpontozni. Ebben teljes egyetértés volt a
PanoDráma berkein belül. Komoly dolgokról nem lehet sírva beszélni.
Miért nem?
Van egy színházi mondás: ne a színész sírjon, hanem a közönség. Persze ezt nem kell ennyire szigorúan venni, mi sem akarunk mindenből viccet csinálni, és semmiképpen sem szeretnénk kikönnyíteni a témáinkat. A humor, ha jól használjuk, erősíti a tragikumot. Akkor jó, hogyha az embernek a torkán akad a nevetés. Persze különbözőek vagyunk, ugyanazok a dolgok másképpen hatnak ránk. A mi előadásaink jellemzően társadalmi problémákkal vagy ahhoz kapcsolódó eseményekkel foglalkoznak. Ezekről nyilván megvan a véleményünk, de a legtöbb probléma összetett, mi is igyekszünk komplexen fogalmazni. A didaxis nagy mumus, mindig próbáltuk elkerülni, és a humor ez ellen is hatásos fegyver.
Didaxis, direktség akkor sem megengedett, ha nagy a baj körülöttünk, a cél érdekében?
Nem. És nem is működik, sőt, visszafelé sül el, nálam legalábbis. Ha azt érzem, hogy valamit sulykolni akarnak, azt egyből eltartom magamtól. Színházban ennél rafináltabban kell fogalmazni. A politikai retorikában célravezető lehet a didaktikus kommunikáció, de a színházban nem. A színháznak, akármi is az előadás üzenete, az a dolga, hogy a művészet erejével hasson. Persze ha nagyon elkötelezettek vagyunk egy ügy mellett, könnyű megcsúszni, ezért is jó, hogy csapatban dolgoztunk, és mindig volt közöttünk legalább egy józan ember. Amúgy az előadásainkban éppen az érdekelt minket, hogy minél több oldalról járjuk körül az adott témát, ez is segíthet a didaxis elkerülésében.
A PanoDráma előadásaiban épp az az izgalmas, ahogy a több nézőpont egymás mellett mutatkozik.
Minél ellentmondásosabb egy ügy, annál érdekesebb. Egy jó színdarabban mindenkinek megvan a saját igazsága. Ez a verbatimra is igaz, hiszen az emberek általában úgy gondolják, hogy igazuk van, vagy legalábbis ezt képviselik a külvilág felé. Az meg nem feladatunk, hogy eldöntsük, az interjúalanyunk igazat mond-e vagy sem. Nem akarunk igazságot tenni. Nem vagyunk se nyomozók, se oknyomozók. Mi csupán felmutatunk dolgokat. Persze azáltal, hogy szerkesztünk, szelektálunk, kompilálunk, óhatatlanul manipulálunk is. A gyűjtött anyagnak akár 80-90 százaléka nem kerül felhasználásra, hiszen egy színházi előadás szigorú időkeretet is jelent. De mindig nagyon tisztességesen jártunk el. Verbatim színházcsinálóként tudatában kell lennünk annak a felelősségének, hogy élő emberek gondolatait közvetítjük, akiknek az életére hatással lehet az előadás.
+1 kérdés
További munkáiban mennyire próbálja ezt a dokudrámamódszert beépíteni?
Ez nagyon változó. A Bálsój szerelem a málenkij robot idején című színdarabomnak például én írtam minden szavát, de hatásában olyan volt, mintha dokudráma lenne, nagyon sokan azt hitték, hogy tényleg az. A Madártávlat is fikciós, de égető társadalmi problémát dolgoz fel (a családon belüli verbális abúzusról szól), így témájában illeszkedik a PanoDrámához. Most éppen görgetek magam előtt két darabtervet. Az egyik felkérésre készül, teljesen fikciós, a másik pedig kifejezetten verbatim. Úgyhogy szeretném ezt is, azt is. Nem akarok lemondani sem a csokiról, sem a fagyiról, sem a csirkecombról. (nevet) A verbatim azonban továbbra is a szívem csücske, és szerencsére egyre inkább jelen van Magyarországon is. Engem minden egyes alkalommal lenyűgöz és lázba hoz. Nem tudom megunni. Tudja, miért? Amiért színházat is csinálunk. Mert az ember érdekel. És ennél közvetlenebb formában kapni az embert nem nagyon lehet.