Polgár András egyik alapítványa, amelynek ön a kuratóriumi elnöke, megrendelt egy elemzést egy független kutatóműhelytől a magyar adórendszerről. Miért fontos az két jómódú magyar embernek, hogy kiderüljenek a kormány adópolitikájának visszásságai?
Több mint tíz éve dolgozunk együtt Polgár Andrással a Polgár Alapítvány az Esélyekért és a Kiútprogram projektjeiben. Igyekszünk támogatni az esélyegyenlőség létrejöttét, a legszegényebb rétegek helyzetbe hozását. Természetesen volt elképzelésünk arról, hogy egyebek között az adórendszer is diszkriminálja a szegényeket, de nem szerettünk volna a levegőbe beszélni, ezért volt szükségünk profi kutatókra és a megállapításaikra.
Úgy gondolták, ha bebizonyosodik, hogy nem igazságos az adórendszer, az segítheti a választókat április 3-án annak eldöntésében, hogy hová húzzák az ikszet?
Nem feltétlenül a választókra gondoltunk, sokkal inkább az ellenzéki érzelmű véleményformáló értelmiségiekre, akiknek a körében – és ez személyes tapasztalatunk – elég nagy bizonytalanság uralkodik az olyan mítoszok megítélésében, mint a munkaalapú társadalom, az egykulcsos jövedelemadó vagy akár a családtámogatás jelenlegi rendszere. Ezek egymáshoz szervesen kapcsolódó rendszerek, amelyek külön-külön és főleg együttesen súlyosan diszkriminálják az alacsonyabb jövedelműeket, ám ezt a tényt a masszív állami propaganda meglehetős sikerrel elfedi vagy inkább meghamisítja.
A Magyar Narancsban megjelent összefoglalójukban maguk is „szakmai közhelynek” nevezik, hogy az egykulcsos személyi jövedelemadó szegényellenes. Mi az újdonság a tanulmányban?
Az eddigi elemzések külön-külön állapították meg, hogy az szja, a családtámogatási rendszer és az áfa a mostani formájában diszkriminatív, most azonban a szakemberektől azt kértük, hogy ezek együttes hatását is vizsgálják meg. Így lehetett minden kétség nélkül kimondani, hogy a szegények a jövedelmükhöz képest nagyobb mértékben járulnak hozzá a közterhekhez, mint a gazdagok, vagyis jövedelemarányosan több adót fizetnek. Ez nagyon fontos újdonság, mert a Fidesz propaganda visszatérő eleme a szlogen, hogy mindenki azonos arányban járuljon hozzá a közterhekhez.
A sok kis torzítás összeadódik?
A három tényező együttes hatása felerősíti azt, amit bátran súlyos igazságtalanságnak nevezhetünk.
A kormány folyton a család fontosságát hangsúlyozza, de a kutatás egyértelműen kimondja, hogy bár minden család egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Mert milyen igazságosság az, hogy egy háromgyerekes szegény család gyerekenként 33 ezer forint adókedvezményt kap, az átlagbérből és a magasabb jövedelemből élők pedig 99 ezer forintot? És ahhoz sem férhet kétség, hogy ebben tudatosság van, amit a közvélekedés nem érzékel eléggé.
Milyen mítoszokkal számol le a tanulmány?
Az elemzés nem foglalkozik ugyan a munka alapú társadalom szlogenjével, mégis ezzel kezdem. Nem csak az vele a baj, hogy a két világháború közötti időszakhoz, a Gömbös-korszak hagyományaihoz tér vissza, hanem az is, hogy nem mondja meg, milyen munkáról van szó. Nem teremt-e feudális viszonyokat, ha a falu polgármestere dönti el, hogy ki lehet közfoglalkoztatott, és vajon értékes munkának nevezhető-e, ha valaki a polgármester kertjében almát szed vagy a gyomot írtja? Magyarországon is elfogadott Pál apostol mondása, „aki nem dolgozik, ne is egyék”, de nagyon nem mindegy milyen munkáról beszélünk és miként érinti ez a szegények emberi méltóságát.
Hol van a helye ebben a munkaalapú társadalomban a gazdagoknak, akiknek a vagyona hoz jövedelmet, miközben ők már többnyire nem végeznek napi munkát?
Magyarországon nagyon elmélyült szegénységkutatások vannak, de a gazdagokról alig tudunk valamit. A világ nagyon sok országában és nem csak a fejlettekben, ez utóbbit is ugyanolyan alaposan elemzik, hogy pontosabb képük legyen a társadalmi különbségekről. Nálunk azonban erről tudományos értelemben gyakorlatilag semmit nem lehet tudni, holott világjelenség és Magyarországon is ez a helyzet, hogy a vagyoni különbségek még a jövedelminél is nagyobbak és hogy a vagyont egy idő után önmaga és nem a munka gyarapítja.
Az ezredfordulón ebben a térségben minden ország egykulcsos személyi jövedelemadót akart bevezetni, mondván, hogy ez felpörgeti a gazdaságot. Ez is egy mítosz, amivel le kell számolni?
A tényleges gazdasági és társadalmi folyamatok nem igazolnak ilyen hatást az egykulcsos adó és a gazdasági növekedés között; ez egyike a neoliberális gazdasági iskola számos hitbéli tételének, amelyeket a tapasztalatok egyáltalán nem támasztanak alá. Az egykulcsos adót a posztkommunista országokban szinte mindenhol bevezették, de mára bebizonyosodott, hogy a gazdaságot nem élénkíti, viszont súlyos társadalmi feszültségeket eredményezett, mert növelte a jövedelmi különbségeket. Az egykulcsos adó ugyanis lényegében azonos helyzetet feltételez a szegények és gazdagok esetében, ami nem igaz. Ha ön havonta 200 ezer forintot keres, én meg kétmilliót és mindkettőnk jövedelmének elveszik a tíz százalékát, könnyű belátni, hogy az ön helyzetében nagyobb romlás áll be, mint az enyémben. Tovább menve súlyos probléma és nagyon igazságtalan, ha a legszegényebbek is adót fizetnek, ahogy az nálunk most történik, s ennek következtében a létminimum alá szorulnak. Európában Romániát és Bulgáriát leszámítva ezért működtetik mindenütt az adójóváírás valamilyen formáját.
Miért van az, hogy nálunk épp azok támogatják a Fideszt a legnagyobb arányban, akik a legrosszabbul járnak az adórendszerrel?
Nálunk nem versenyezhetnek szabadon az ideák, az ellenvélemények nagy társadalmi csoportok előtt alig jelennek meg. Így jön létre az az elképesztően paradox helyzet, hogy a Fidesz szegényellenes és gazdag-párti politikájáról azok tudják a legkevesebbet, akiket ez a leginkább sújt. Igaz, az ellenzék is nagyon óvatosan foglalkozik az adórendszerrel, mert a kedvezményezettek között nagyon sokan ellenzéki érzelműek.
Egy progresszív, többsávos jövedelemadó rendszer visszahozásával nem lehet ma kampányolni Magyarországon?
Biztos, hogy minden adóváltoztatási javaslat masszív ellenállást hozna kormányoldalról, de ettől függetlenül sem az volt a célunk, hogy befolyásoljuk az ellenzéki programkészítést. Alapvető igazságokat és igazságtalanságokat akartunk megmutatni, mert fontos, hogy a közvélemény megismerje ezeket. Hogy hogyan és mikor kell vagy lehet változtatni, erről most nem tisztünk beszélni. Csak általában tudom tehát mondani, hogy például az áfacsökkentést nem tartom jó iránynak, ha többet akarunk adni a szegényeknek, mert azt a kereskedők többnyire lenyelik. A jövedelemadó progresszívvé tétele viszont fontos lenne. Egyrészt a minimálbért és az az alatti jövedelmeket adómentessé tenném, visszahoznám az adóvisszatérítést a szegényeknél és több kulccsal adóztatnám a gazdagabbakat, de nem vagyok szakértő, nem tudom megmondani, milyen kulcsoknak milyen jövedelemhatároknál kellene belépni.
Az adórendszeren túl mi szolgálhatná még a társadalmi igazságosság javítását?
Az életminőség nem csak jövedelem kérdése, ennél tágabb fogalom. A jövedelem nem az egyetlen okozója az egyenlőtlenségeknek. Itt a rendszer többi elemével is gond van, az oktatással, az egészségüggyel, a közigazgatással, ezek rossz állapota tovább rontja a felzárkózási esélyeket. Ha valaki például Észak-Kelet Magyarországon egy zsákfaluban él, a magasabb jövedelem sem eredményezne számára azonos esélyeket.
Sokan a haladás gátjának tartják az alacsony magyar társadalmi és területi mobilitást. Egy jobb adópolitika javítana ezen?
Hogyne, magasabb jövedelemmel könnyebb lehet távlatos céloknak megfelelő lépésekről dönteni, de ez önmagában kevés. Egy nemzedéknyi elrontott oktatáspolitikát kellene például megváltoztatni, beleértve a pedagógusképzést is, hogy csökkenjenek a különbségek az iskolák között. Lehetetlen helyzet, hogy az egyik iskola funkcionális analfabétáknak ad érettségi bizonyítványt, miközben egy másik intézmény tanulói nemzetközi diákolimpiákat nyernek.
Azt, hogy baj van a nagy elosztó rendszerekkel, egyre többen fedezik fel. Terjed az a polgári kezdeményezés, hogy a gyerekes szülőknek járó adóvisszatérítést utalják tovább olyan civil szervezeteknek, amelyek a társadalmi különbségek csökkentésén dolgoznak. Mit gondol erről?Ez szép, de mégis csak „egy fecske”. Ez a társadalom nagyon alacsony hatásfokkal működik évtizedek óta és különösen az utóbbi tíz-tizenkét évben óriási lehetőségeket szalasztott el. Ezen nem lehet gyorsan változtatni. A helyrehozáshoz is kell majd legalább tíz év, vagy még több. Azonban, ha a társadalom aktív része nem képes arra, hogy megfelelő mintákat találjon, hogy miként lehetne kikapaszkodni ebből a szörnyű mocsárból, hanem például három jobboldali túlsúlyú parlamenti ciklus után is csak gyurcsányozni tud, akkor ebben a szörnyű állapotban maradunk, mert ennyire vagyunk képesek. Ezért fontos, hogy a véleményformáló bal- és jobboldaliak megismerkedjenek olyan tényekkel, mint amilyenek a Budapest Intézet tanulmányában olvashatók, mert csak így változhat meg mindannyiunk gondolkodása, ami nélkül nem lehet jövőt építeni.
