Itt, Hanságszéppusztán Búti haverom és a faterja legendás arról, hogy mindenféle ócska gépet összevásárolnak, majd többé az életben feléjük sem szagolnak. Így tettek szert – csak hogy egy példával szemléltessem a dolgot – egy szalagfűrészre is. Az öreg Búti ugyanis megtudta, hogy a helyi fadaraboló végleg a szögre akasztja a fűrészlapot, ezért azonnal odaszaladt hozzá, hogy az a gép kell neki. Kiegyeztek az árban, Búti fater lecsengette a lóvét, aztán hónapokig a közelébe se ment az új szerzeménynek. Végül a nyugdíjas zörrent rá, hogy vigye már onnan a masinát, mert csak a helyet foglalja. Úgyhogy Bútiék odamentek érte egy traktorral, szétkapták, elvitték, az udvaruk hátuljában lepakolták, és ez az eszköz mind a mai napig ott fekszik ugyanúgy, ahogy húsz éve odakerült.
Azon a nyáron, valamikor a 2000-es évek elején, éppen egy szép kék színű, de roppant csotrogány Kama3-ra tettek szert, ami természetesen olyan tök felesleges dolgokat, mint például a forgalmi engedély, nyomokban sem tartalmazott. A haditervük az volt, hogy levizsgáztatják, és fuvarozni fognak vele, de ebből semmi sem lett. Történt ugyanis, hogy egyik nap úgy döntöttünk: kerti partit tartunk Zotya haveromnál. Náluk az udvaron azonban nem voltak kerti székek, nekünk meg volt egy csomó otthon. Így aztán rögtön fel is ajánlottam őket, Búti meg bedobta, hogy úgyis ki akarja próbálni a Kama3-t, hozzuk el azzal a cuccokat.
– Nem gond, hogy annak a krehácsnak semmi papírja? – érdeklődtem kissé aggódva.
– Ahh, ez is benzinnel megy, nem forgalmival! – legyintett Búti, és már indult is a teherkocsiért.
Hamarosan be is futott, bár tény, hogy már akkor hallottuk, mikor otthonról elindult. Mondjuk már azon is csodálkoztunk, hogy egyáltalán elindult, mert Bútiéktól nem ezt szoktuk meg. Alapesetben Hanságszéppusztán onnan lehetett tudni, mikor van vége mindenki más számára az aratási szezonnak, hogy Bútiék megpróbálták elindítani a kombájnjukat – aztán még két hetet feküdtek a gép alatt. Mindenesetre a Kama3 befutott, odaugrottunk vele hozzánk, majd a székeket leszállítottuk a buli helyszínére. Zotyáék háza előtt álltunk meg, az út felé lejtő autóbejárójukon, pont szemben a rozsdás vaskerítéssel körbefogott holttavi kápolnával. Leugráltunk a vezetőfülkéből, köszöntünk Zotya szomszédjának, a szokás szerint az utcai padjukon ücsörgő Szánthó Karcsi bácsinak, aztán leszedtük a székeket.
És el is kezdődött a kerti parti annak rendje és módja szerint: üvöltött a zene, iszogattunk, elkezdtünk főzni, és kábé ötpercenként vesztünk össze azon, hogy éppen mit is kellene csinálni a pörkölttel. Szóval semmi probléma nem volt egészen addig a pillanatig, míg el nem kellett ballagnom a szomszéd háza mellett álló fához, hogy brunyáljak. Illetve addigra már volt probléma, csak mi ekkor tudtuk meg. Addig úgy működött, mint Schrödinger macskája, aki egyszerre élő és holt is, amíg ki nem nyitják azt a nyavalyás dobozt. Itt most egyszerre volt minden rendben és volt zűr, addig, amíg hugyozás közben el nem kezdtem jobbra-balra tekintgetni, és nem támadt valami különös hiányérzetem. Mire végeztem, rá is jöttem, mi a gond: Zotyáék kerítése fölött látom a kápolna tornyát, tehát azt nem takarja el egy kék Kama3 vezetőfülkéje. E felfedezés birtokában vissza is trappoltam a garázsba és Bútihoz fordultam:
– Te, öreg, hova tűnt a ház elől a Kama3?
A haverom első körben nem jött zavarba, és megpróbálta racionalizálni a történteket:
– Az öcsém biztos elvitte.
– Nem azt mondtad, hogy fateroddal fát vágnak, és csak este jön? – akadékoskodtam tovább, és ettől már Búti szemei is elkerekedtek:
– Baszd meg, akkor hova tűnt a Kama3?
Úgyhogy mind rohanni kezdünk kifelé, és, gondolom, az előzmények alapján senkit nem lep meg, milyen látvány tárult a szemünk elé, mikor kiértünk az utcára. Nos, a Kama3 féke szépen kiengedett, a gép pedig elegáns ívben elgurult a szembe sorra, ahol végül a kápolna rozsdás vaskerítése állította meg. Ott az ajtót leszakította, a kerítés egy részét pedig valamiféle modern szobrászati alkotássá formálta. Ez nyilván elég hangos lehetett, mivel ekkor már az egész utca ezt csodálta, csak mi az annál is hangosabb zenétől nem hallottuk meg. Szánthó Karcsi bácsinak viszont nagyon tetszett a mutatvány:
– Hehehe, elgurult, hehehe – közölte velünk a teherkocsi felé mutogatva, de mi nem tudtunk ilyen önfeledten szórakozni ezen. Pillanatok alatt úgy döntöttünk, hogy mielőtt még valaki kihívná a rendőrséget, eltávolítjuk jelenlegi parkolóhelyéről a Kama3-t, a helyi pappal meg majd megdumáljuk, hogy rendbe hozzuk a kerítést. Neki is kezdtünk, Búti beugrott a vezetőfülkébe, és kitolatott az útra. Aztán felülkerekedett benne a kíváncsiság, hogy mégis hogyan történhetett ez, mert abban teljesen biztos volt, hogy a kéziféket behúzta. Gyorsan ki is szállt, és Tikóval, aki történetesen autószerelő volt, belebújt a motortérbe. Sokáig azonban nem tudták tanulmányozni a helyzetet, mert egyszer csak egy lovas kocsi érkezett, a bakon pedig Walter Endre bácsi ült, aki az egyházi testület tagja volt. Elsőre észre sem vettük, csak akkor kaptuk fel a fejünket, mikor az öreg éles hangja belehasított a Holttavi út légterébe:
– Hát ti mit csináltatok, fiúk? – mutatott az egykori kerítés felé, és mi úgy éreztük, ez egy tipikusan olyan kérdés, amire nem nagyon kell válaszolni. Csendben maradtunk, az öreg pedig folytatta: – Azonnal vigyetek betétlapot a plébániára! – mondta, majd a lovak közé csapott, és távozott.
Azt, hogy ez az ötlet mennyire tetszett nekünk, el lehet képzelni, hiszen a teherkocsiban nyilván darabra ugyanannyi betétlap volt, mint forgalmi engedély. Így aztán hamar el is döntöttük, hogy a bizonyítékot azonnal el kell tüntetni. Búti visszaröppent a vezetőfülkébe, elfordította a kulcsot, és… semmi. Aztán újra meg újra meg újra, de a kocsi meg se nyekkent, így Búti kikiabált az ablakon:
– Toljuk el akkor a hátsó udvarunkig!
Így hát elkezdtük tolni a dög nehéz Kama3-t végig a Holttavi úton, amivel az elején nem volt gond, mert egy darabig lefelé lejt az az út, ám utána roppant alattomosan emelkedni kezd. Így legalább kétszáz métert toltuk hegymenetben a monstrumot hangos lihegés és káromkodás közepette, mire elértünk Bútiék hátsó udvarnak nevezett rozsdatemetőjéig. Ott betoltuk a kocsit egy fa mellé, Búti pedig közölte, hogy majd holnap ránéz a tesójával. Azt már csak úgy halkan jegyzem meg, hogy immár 2022-t írunk, szóval kábé húsz év telt el azóta, de a Kama3, mint barátságunk és az egykori kerti partik emlékműve, még mindig ugyanott áll, ahol akkor elhelyeztük – ha valaki kíváncsi rá, meg is tudom neki mutatni.
Ezt azonban akkor még nem tudtuk, így visszafutottunk Zotyáékhoz, a kemény munkára villámgyorsan leküldtünk egy-két sört, aztán elhatároztuk, hogy delegációt menesztünk Tomi atyához. Végül Búti, Tikó meg én mentünk oda, és csöngettük ki a plébánost:
– Mit szeretnétek, fiúk? – kérdezte Tomi atya kissé gyanakvó tekintettel, mert abban azért elég biztos volt, hogy nem lelki gyakorlatra jöttünk hozzá ezen a nyári kora estén.
– Gyónni szeretnék, atyám, nagy az én vétkem – szólalt meg erre kenetteljes hangon Búti, mi pedig erősen igyekeztünk, hogy el ne röhögjük magunkat.
– Mondjad, fiam!
– Sajnos egy teherkocsival betörtük a holttavi kápolna kerítését!
Tomi atya úgy nézett ránk, mintha mindennap ilyen dolgokkal zargatnák, szóval valószínűleg a hosszú szolgálati évei alatt már megszokta, hogy Hanságszéppusztán időnként történnek furcsa dolgok. Így aztán feltartotta a kezét, rajzolt egy keresztet a levegőbe, majd annyit mondott:
– Feloldozlak a bűneid alól – hegesszétek meg!
Így is történt, másnap – meg kissé másnaposan – mindenféle szerszámmal felfegyverkezve odamentünk és kikalapáltuk, meghegesztettük azt a kerítést. Ez a szerelés egész jól sikeredett, hisz tavalyig állt is a művünk, akkor azonban azzal, hogy felújítják a kápolnát, lebontották. Kicsit fájt is a szívem, hogy a munkánkat és az emlékeinket így leradírozzák, de hát csak így megy ez: hamarosan valaki más emlékei épülnek be oda. Meg különben is, ahogy már mondtam, a Kama3 máig ott áll a kert végében, úgyhogy egyelőre az ilyen visszaemlékezéseken kívül is maradt valami nyoma a fiatalságunknak ott, Hanságszéppusztán.
