A szélsőjobboldali politikus, aki néhány éve még zászlóégetéssel, utcai uszítással szórakoztatta közönségét, csak az utóbbi időben hagyott fel szokásával, hogy kevésbé látványos eszközökkel irányítsa a nemzet és a fehér faj megmentésére irányuló összetett munkáját, vidéki kampányrendezvénye után, este karambolozott, ahogy a főváros felé tartott.
Kallós főorvos volt az ügyeletes a baleseti sebészeten, amikor behozták. Annyian mentek át a keze alatt nap mint nap, hogy hiába látta a vizsgálóasztalon fekvő testhez tartozó sápadt arcot is, csak akkor ugrott be neki, ki a beteg, akkor emlékezett csak hangzatos megszólalásaira, s hogy a nemes elődök tiszta vérét és tiszta szellemét őrző utódjaként azonosította magát és elvbarátait, amikor megnézte a kórlapot, és látta a személyi igazolvány alapján rögzített nevet.
Határozott stílusú fajvédő volt a baleset sérültje abból a típusból, aki korábbi párttársaitól eltérően nem húzódott a politikai térkép közepére, ám akiről könnyen feltételezhető volt, hogy ha helyzete lehetővé tenné, hasonló gyakorlati intézkedéseket foganatosítana a tiszta vér és a tiszta szellem védelmében, mint szellemi elődjei tették majdnem nyolcvan éve. Ugyanolyan hűvös hangon, ironikus mosollyal tudna érvelni álláspontja mellett, mint amikor hétköznapibb ügyekről kérdik őt a kereskedelmi televíziók szenzációra éhes híradói, amelyeknek Kallós főorvos legfeljebb egy-egy késő esti kiadását tudta elcsípni, ha egy kávéra leült az ügyeletben, a nővérszobában, és éppen ment az ottani készülék.
A nyílt sebek mellett zúzódásokkal és véraláfutásokkal teli beteget műteni kellett, a röntgen és az MR-felvételek alapján viszonylag sürgős volt a beavatkozás. A tb-kártyáján szereplő adat szerint 0-s volt a vércsoportja, mint az övé. A doktor naponta szembesült azzal, hogy véradásra kellett felszólítani a műtétre várakozók családtagjaikat, sőt hirdetményekben is jelezték a kórházak szükségleteit. Válságos esetekben azonban erre nem volt idő.
Egy pillanatra átfutott a fején, hogy lepasszolja a műtétet Barsynak, átveszi egy másik betegét, cserél vele, vagy elviszi a hétvégi ügyeletét, ha azt szeretné a szívességért, csak szabaduljon a helyzetből. Pár pillanatra bement a szobájába, mintha ott találhatta volna a megoldás kulcsát. Rágyújtott, kitartotta a sötét domboldalra nyíló ablakon az égő szálat. Kihajolva szívott belőle, hogy kicselezze a füstérzékelőt, így nem kellett kimennie a folyosóvégi teraszra, a hidegre, ahol egyébként dohányoztak.
Míg a betegen nagylabort csináltak, Kallós a főnővér ajtaján kopogott, odabent váltott vele pár szót. De főorvos úr, egy hónapja adott… vágott volna a szavába Bea, mire leintette. Csinálja, ne szóljon bele, gyorsan futtassa át a laboron és hozzák majd a műtőbe, ha elkészül. Ő tudja magáról, milyen állapotban van, a saját felelőssége, csak igyekezzen.
Döntötte magába a vizet és a kávét az éjszaka folyamán a korábban előkészített két műtét között és után, hogy talpon tudjon maradni, majd bemosakodva, beöltözve újra ott állt a műtőben. Addigra ott voltak a laboreredményeik, és hozták a beteget is. Barsynak csak annyit mondott, ha bármi baja esne, legyen készenlétben. Mi bajod lenne?, kérdezett vissza a kolléga. Nem áll fel a cerka? Kallós legyintett. Mióta csak a baleseti és egyéb életmentő műtéteket végezték, mert mindenki a koronás betegeket látta el, alig járt haza. A felesége is orvos volt, egy vidéki kórház pszichiátriai osztályát vezette, de a koronás betegek ellátása ott is minden erőt igénybe vett. Hétvégenként találkoztak csak, ha találkoztak, azt sem mindig tudták összehangolni, és ha sikerült is, nemigen találtak utat egymáshoz. Kallós néha lefeküdt az egyik nővérrel, de a kórházon kívül nem érintkeztek.
Kérte, hogy a beteg arcát függönyözzék el. Másfél órát tartott a beavatkozás, nem ment minden zökkenőmentesen, de megoldották. Míg a beteg testében dolgoztak, nem látott mást, csak szerveket, szöveteket, ereket, vért, komplikációkat és megoldásokat. A műtét végeztén gépiesen megkérdezte, ki a következő.
Barsy főorvos átveszi, pihenjen le, mondták a többiek. Mindjárt reggel, legalább egy órát aludjon.
Kallós a szobájában elszívott az ablakban egy cigarettát, nézte a hajnali derengést, érezte, hogy gyorsan, túl gyorsan ver a pulzusa. Ledőlt a heverőre, aludni próbált, nem tudta, közben mennyi idő telt el, álmában is műtött. Ahogy felkelt, kitárta megint az ablakot, hogy a hideg reggeli levegő beáradjon és magához térítse. A nővérszobán ivott egy dupla kávét, és megkérdezte, hol fekszik a legutóbbi balesetes, akit operált.
Végigment a folyosón, belépett a kórterembe. Egy darabig nézte a képernyőről jól ismert arcot. Az, mintha megérezte volna, hogy valaki áll fölötte, kinyitotta a szemét.
Hall engem?, szólongatta a lassan magához térő beteget, akinek a tekintete végre az arcára fókuszált.
Kallós főorvos vagyok. Én leszek a kezelője. Hogy van?, kérdezte. Érti, amit mondok? Nincsenek fájdalmai?
A beteg hálásan nézett rá, és a fejét ingatta.
Majd lesznek, ha kimegy az érzéstelenítő, mondta Kallós, de ezt nem lehet megúszni ekkora műtétnél. Különben jól sikerült a beavatkozás. Nem szenvedett maradandó károsodást. Annyit szerettem volna mondani, hogy tőlem is kapott vért. Az apámat még Kohnnak hívták. Auschwitz után magyarosított. Maga az ilyesmiről biztos többet tud. Nekem nincs időm a múlttal foglalkozni. Ja, és anyám, Isten nyugosztalja, Schwartz volt. Jó kezekben van.
A doktornak igyekeznie kellett, hogy hangja hűvös legyen, mint betegéé, amikor a tévében nyilatkozott.
