A felvezető előadásokból kiderült: még a V4-ekhez képest is kevesebbet költünk az egészségügyre, ezért egy új kormánynak GDP arányosan jelentősen növelnie kell az e területre jutó forrásokat. Rékassy Balázs, a civilszervezet egyik alapítója arra emlékeztetett, hogy az egészségügyben elköltött 100 forintból 36-ot a betegek fizetnek ki adózott jövedelmükből. Ez pedig növeli a társadalmi egyenlőtlenséget. Megjegyezte: noha a koronavírus-járvány alatt az állam növelte az egészségügy ráfordításait, de ezek javarészt egyszeri, a védekezéshez kötött plusz kiadások, illetve az orvosi béremelés költségei voltak. Az ellátás finanszírozása valójában nem nőtt.
Forrásteremtésre az előadók több lehetőséget is említettek. Forman Balázs, a Neumann János egyetem docense szerint a megoldáskeresés közben fölmerült az is, hogy a nyugdíjas korúak esetében is nevesíteni kellene az egészségügyi hozzájárulást, azaz az ellátásokat fel lehetne bruttósítani a járulékkal. Gondolkodtak azon is, hogy miként lehetne szélesíteni a járulékfizetést, például milyen nem munkatípusú jövedelmekre lehetne azt kiterjeszteni az igazságosabb közteherviselés érdekében.
Pogátsa Zoltán közgazdász, a Soproni Egyetem docense egyebek mellett felvetette a GDP újraosztását. Ha kevés jut az olyan területekre, mint az egészségügy, az oktatás, a szociálpolitika, és ez versenyhátrányt okoz, akkor a korrekció forrása lehet az is, ha az állam kevesebbet költ magára. Európán belül Ciprus után Magyarország fordítja a legtöbbet az államra. Ez egy fekete doboz, éppúgy vannak benne hasznos dolgok, meg nagyon haszontalanok is. Így például a presztízs beruházások, vagy a korrupció.
A magyarok egészségállapotbeli egyenlőtlenségeiről Kollányi Zsófia, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karának adjunktusa hozott adatot. Ábráiról az derült ki, hogy a legfeljebb általános iskolát végzett, és az egyetemi diplomával rendelkező férfiak várható élettartama között tíz év különbség van. Ez nemcsak Magyarországon, de a V4 országokban is hasonló, viszont a skandináv és a mediterrán országcsoportokban már sokkal kisebb ez a különbség. Szerinte a magyarok átlagosan rossz egészségi mutatói abból adódnak, hogy nagyon nagyok az egészségi egyenlőtlenségek. S ahhoz, hogy az átlagot javíthassuk, az alul lévőknek az egészségi állapotán kellene javítani. Éppen ezért a leghátrányosabb helyzetben élőknek kell leginkább javítani a lehetőségein, hogy hozzáférjenek az egészségügyi szolgáltatásokhoz – érvelt a fórumon.
Véleménye szerint a társadalombiztosítási rendszer mellett számos érv lehet, de a fejlett országok példáiból is kiderül, hogy az adókból működtetetteknek is van számos előnyük. Például, hogy ott univerzális a szolgáltatásokhoz való hozzáférés. Nincs az a „keménykedés”, hogy ki jogosult és ki nem. Megjegyezte: nálunk remek érzékkel, éppen a járvány idején, 2020-ban sikerült élesíteni azt a rendszert, amelyben akinek nincs jogosultsága, az nem kaphat ellátást. Akik pedig ily módon kiestek, azok – szerinte - éppen a legelesettebbek, a legbetegebbek és a legkiszolgáltatottabbak. Hozzátette: az is kevéssé érthető, ha a magyar egészségügyet túlnyomó részt adókból finanszírozzuk, akkor most mégis miért nem univerzális az ellátás?
Kósa István, a KEKSz egyik alapítója, kardiológus ráerősített Kollányi Zsófia szavaira, amikor arról beszélt, hogy miközben hatalmas összegeket költünk a szívinfarktusos betegek akut ellátására, mégis magas a halálozás az eseményt követő egy éven belül. Tapasztalati szerint éppen azok, akik élethelyzetük okán nem képesek változtatni életmódjukon, mert továbbra is stresszes körülmények között, sokat kell dolgozniuk, nem tudnak megfelelő diétát követni, nem tudják kiváltani a korszerű, de drágább, 5-10 ezer forintos kardiológiai gyógyszereiket sem. Ha pedig rokkantellátásból élnek, akkor a jövedelmük a közgyógyellátáshoz sok, a megfelelő terápiára meg kevés.
A társadalombiztosítási rendszert vette „védelmébe” a fórumon Lantos Gabriella egészségügyi menedzser, aki szerint csak pénzügyi motivációval lehet az embereket arra ösztönözni, hogy tudatosan óvják az egészségüket, s így csökkenjen az ellátórendszer terhe. Mint mondta: „ egyszerűen nem látom, hogy az adóból finanszírozott egészségügyben miként lehetne rávenni az embereket arra, hogy legalább 30 alatt legyen a BMI indexük.” Véleménye szerint a társadalombiztosítás keretein belüli kiegészítő biztosítások személyre szabásával viszont el lehet érni, hogy az emberek maguk is változtassanak az egészségüket leginkább veszélyeztető körülményeiken. Kollányi Zsófia viszont minderre úgy reagált: nem gondolja, hogy akik ma sportolnak, egészséges ételek fogyasztására törekszenek, nem dohányoznak, azok mindezt anyagi megfontolásból tennék. Sokkal inkább azért, mert van erre vonatkozó tudásuk, lehetőségük és hozzáférnek az egészséges élelmiszerekhez.
A szakértők többsége is úgy vélte, nem korrekt az alacsony jövedelmű, hátrányos helyzetű rétegeken számon kérni a tudatosságot, ehhez az államnak kellene sokat hozzátenni. Volt aki úgy fogalmazott, hogy a jobb egészségi állapothoz vezető út első lépésének az oktatásba való befektetésnek kellene lennie.
