Oscar Wilde vígjátéka, a Bunbury (eredeti címe The Importance Of Being Ernest, azaz „Szilárdnak kell lenni”) arra épül, hogy egy John nevű ember nem tudja, mi lehetett az eredeti neve, őt ugyanis egy táskában találták csecsemő korában, fogalma sincs a felmenőiről. Aztán kiderül, hogy ő Lady Bracknell elveszett unokaöccse, tehát a vezetékneve Moncrieff; de mi lehetett a keresztneve? A Lady arra tippel, hogy nyilván az apjának – a néhai Moncrieff tábornoknak, a Lady sógorának – a nevét kaphatta. De azt sajnos nem tudja, hogy mi volt a sógora keresztneve... Nos, ez a magyar közönség szemében hiteltelen, üres poénvadászatnak tűnik, ami csak arra jó, hogy Wilde még húzhassa az időt, míg nagy nehezen kiderül, hogy a tábornokot természetesen Szilárdnak (= Ernestnek) hívták. Jó esetben a közönség a Lady szenilitásának tudja be a dolgot. Csakhogy ez a korabeli Angliában teljesen természetes volt: az emberek csak azzal használtak keresztnevet, akivel bizalmas viszonyban voltak – mi úgy mondanánk: tegeződtek. A Lady pedig nem tegeződött a sógorával, amiben nincs semmi hihetetlen, ilyet még Magyarországon is láttam gyerekkoromban.
Ez Angliában sok szempontból így van ma is, talán éppen azért, mert a mai angolban nincs különbség tegezés és magázás között. Régen még volt különbség, Shakespeare-nél még használják a tegező névmást (thou, ejtsd: dau), míg a ma is használt „you” akkoriban még a magázást jelentette. Ha úgy érezzük: angolul mindenkit tegezünk, ez történetileg téves, mert valójában mindenkit magázunk, hiszen az eredeti tegezés veszett ki a XVII. század végére. Következésképpen Angliában a keresztnév egészen más értékkel bír, mint nálunk, sokkal bizalmasabban tartozik az egyénhez. Nem véletlen, hogy a névnap intézménye Angliában ismeretlen!
Idegenvezetőként a 70-es években Magyarországon kalauzoltam egy angol diákcsoportot. A vezetőjüket, egy éltesebb tanárnőt Mrs. Tannernek szólítottam. A negyedik vagy ötödik napon kedvesen félbeszakított, és azt mondta mosolyogva: Janet. Ez volt a keresztneve (tudtam az utaslistából, hiszen akkoriban még rendőrségileg kellett adminisztrálni a külföldi turistákat). Ezzel arra jogosított fel, hogy Janetnek szólítsam, kicsit mintha azt mondaná: tegeződjünk! De azért mégsem egészen a tegezés megfelelője ez, hiszen magyarul lehet magázódni keresztnévvel is: „Csókolom, Margitka, hogy van ma reggel?” Magyarul eleve Margitkának szólítottam volna (magázva persze), nem „Tímárné”-nek.
Van itt Angliában változás, ha lassan is. Thatcher miniszterelnök (hivatalban 1979–1990) keresztnevét ritkán használták nyilvánosan. A BBC hírolvasói mindig így mondták: „The Prime Minister, Mrs. Thatcher…” Nemrég viszont, amikor egy másik hölgy volt a miniszterelnök, már így mondták: „The Prime Minister, Theresa May…”; vagyis harminc év leforgása alatt bejött a keresztnév. Pedig mindketten a férjük nevét viselik, azaz Thatcher-né és May-né asszonyokról van szó, de éppen a nők egyenjogúsodása vezethetett ide. Ugyanis a „Mrs.” (ejtsd: misziz) előtag után angolban csakis a férj neve állhat, akárhány éves valaki – azaz pontosan a magyar „-né” megfelelője. Más tehát, mint a francia Madame vagy a német Frau, amelyek (ma már) bármely korú és családi állapotú nőre használhatók udvarias tisztelettel. Mármost az angolok úgy érzik, nekik sem kellene azon rugózni, hogy egy nőnek van-e férje vagy nincs, és bár erre kitalálták a „Ms.” (ejtsd: miz) előtagot, azt csak levelezésben használják, beszédben furcsa volna, sőt érzésem szerint ironikus vagy gunyoros. Agatha Christie (aki Christie-né volt!) regényhőse, a vénkisasszony Miss Marple nevében a Miss nem a fiatalságot, hanem a férjezetlenséget jelölte: az ő idejében még teljesen normális dolog volt vénkisasszonynak lenni. (Keresztneve Jane volt, de ez csak nyomokban derül ki.) Ma már valahogy furcsa volna egy idős hölgyet, még ha férjezetlen is, „Miss”-nek nevezni: akkor már jobb a keresztnév. A londoni Classic FM rádióadón – ez népszerű klasszikusokat játszik reklámokkal körítve – teljesen természetes a műsorvezetőket keresztnéven szólítani, a betelefonálók részéről szinte sértő vagy rideg lenne „Mr.” vagy „Mrs.” (vagy pláne a „Ms.”).
Kezd kimenni a divatból az a szokás is, hogy a keresztnevet (vagy kettőt) csak a kezdőbetűvel rövidítik, méghozzá nemcsak ügyvédek és vállalkozók, hanem írók és költők is, például a regényíró E. M. Forster vagy a költő T. S. Eliot. Ezeket így is szokás emlegetni: „íem fószter” meg „tíesz eliot”. Ők nem titkolták, hogy a nevük Edward és Thomas, de nem kívántak ezzel a közönség elé lépni. Érdekes, hogy a magyar könyvkiadásban a háború után az a szokás terjedt el, hogy az ilyen szerzők nevét gondosan kiírták a teljes formájukban (ahogy a könyvtárosok a katalóguscédulán) – talán azt gondolták, hogy a magyar olvasót nem szabad titokzatos rövidítésekkel bosszantani. Csakhogy így a szerzők áruvédjegye elvész, hiszen például a bejáratott „dabljúécs óden” (W. H. Auden) helyett a magyar verskiadásokban a sehol nem használt „Wystan Hugh Auden” jelent meg (némely kiadók ma is csinálják ezt a „kibogozott név”-módszert). Angliában ez a megoldás valójában addig virágozhatott, míg szinte az összes szerző férfi volt, hiszen a betűs nevűekről is látatlanban lehetett hímnemben írni. A kevés női szerző keresztnevét mindig kiírták, hogy lehessen tudni: ez nő. Ma már inkább ironikus gesztusnak hat, női revansnak, ha egy írónő kezdőbetűkkel jelentkezik, például J. K. Rowling (dzséké róling), a Harry Potter-könyvek szerzője ezt a régimódi férfiszokást követi; igaz, ő amúgy is szeret bujkálni meg álnevet használni.
Anglia nem volna Anglia, ha nem csinálnák egyszersmind az ellenkezőjét is. A középkor óta – amikor persze még csak keresztnév létezett – töretlenül él a szokás, hogy a köz és a haza szolgálatáért kapott „lovagi” cím, a Sir előtag után a keresztnevet kötelező használni.
1725 óta nők is lehetnek „lovagok”, nekik a Dame (ejtsd dém) tiszteleti cím jár, például a termékeny krimiírónő is egy ponton Dame Agatha lett.
A királyi ház tagjait meg végképp mindig keresztnéven emlegetik, családi állapotuktól függetlenül. Viktória királynő 42 éves korában, 1861-ben megözvegyült, és mély gyászából egy nálánál kilenc évvel fiatalabb skót palotaszolga, az egyszerű származású – és még egyszerűbb nevű – John Brown vigasztaló társasága húzta ki, akivel a rossz nyelvek szerint viszonya volt, sőt titokban házasságot is kötött, amiért elkezdték „Mrs. Brown”-nak emlegetni. Száz évvel később film is készült erről, „Her Majesty Mrs. Brown” (Brownné őfelsége) címmel, melyben a királynőt Dame (!) Judi Dench alakította.
Az iskolákban igen lassan terjed a keresztnév. A tanító nénit-bácsit nem lehet Rózsi néninek vagy Laci bácsinak szólítani, mert ilyesmi angolul nincs: az Aunt Rose, Uncle Leslie csak idős családtagokra vagy közeli ismerősökre használható. Nemrég újra megnéztem a „The History Boys” című 2006-os angol filmet (magyarul „Osztályon felül” illetve „Tudóspalánták” címmel ment), amely egy jobb vidéki fiúgimnáziumban játszódik a 80-as években. A főszereplő egy lelkes fiatal tanár, de az nem derül ki, hogy mi a keresztneve, mindig csak Mr. Irwinnek szólítják, így is beszélnek róla, így van kiírva az ajtajára és így szerepel az órarendben. A fiúkat is vezetéknéven szólítják, sőt a fiúk is egymást. (Megjegyzem, nagyjából ez volt nálunk is a szokás a budapesti Toldy Gimnáziumban a hatvanas évek elején.) Egy valaki lógott ki ebből, egy idősebb tanár, akit „Hector”-nak neveztek – aztán kiderült, hogy nem is így hívják, ez csak afféle gúnynév.
A hetvenes években Cambridge-ben töltöttem egy félévet nyelvészeti képzésben. Emlékszem, egy fiú a félév során csatlakozott, a tanár így mutatta be: „This is Mr. Lester.” Már ebből gyanút foghattam volna az iskolai névhasználatot illetően. Történt ugyanis, hogy az egyik ottani barátom, Dominic Bellinger, aki végzős történelem szakos volt és már tanított az egyik helyi lánygimnáziumban, elhívott, hogy jöjjek be egy alkalommal az órájára és beszéljek Magyarországról. Oda is mentem a megbeszélt időpontban, méltóságteljes épület volt, a kapu nyitva állt, portás sehol. Beléptem és egy ruhatárban találtam magam: a lányok ideakasztották a kabátjukat, holmijukat. (Jegyezzük meg, hogy 1975-ben Angliában nem volt még elterjedve a rettegés a terroristáktól, emberrablóktól, úgyhogy egy Cambridge-szerű csendes kisváros leányiskolájában nyitva lehetett a kapu.) Járkáltam a kabát-sorok között, sehol senki. Kezdett kínos lenni: a végén olyan lesz, mintha lopni akarnék, vagy még rosszabb, mintha szatír volnék, mit ólálkodok ottan. Hangosan mondogattam: „Van itt valaki?” Egyszer csak megszólalt a csengő, és a ruhatárban megjelentek a lányok. Gyanakodva néztek rám, én meg rögtön mondtam, hogy Dominic Bellingert keresem. „Melyik osztályba jár?” – kérdezték – ők ugyanis Dominique-nek gondolták, ami női név és ugyanúgy hangzik. Jaj, mondom, nem lány, hanem fiú, szóval az egyik tanár. A lányok vihogtak és elirányítottak a tanári felé. Bellinger már várt, az óra jól ment, a lányok okosakat kérdeztek a vasfüggöny mögül jött embertől.
Pár nap múlva összefutottam Bellingerrel. „Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél – mondta –, nagyon hasznos volt. És most már az egész iskola tudja, hogy a keresztnevem Dominic.”
Például amikor a nagy színész, Laurence Olivier megkapta ezt a címet, attól kezdve Sir Laurence-nek kellett szólítani, nem Mr. Olivier-nek (és főleg nem Sir Olivier-nek, Isten ments!), akár ismerte valaki, akár nem. A kiváló nyelvészprofesszor, Randolph Quirk is kapott ilyen címet, ezért őt Sir Randolph-nak szólították, bár persze a Professor Quirk is elment. (Volt szerencsém személyesen ismerni.) Tegyük hozzá, hogy 1725 óta nők is lehetnek „lovagok”, nekik a Dame (ejtsd dém) tiszteleti cím jár, például a termékeny krimiírónő is egy ponton Dame Agatha lett.
A királyi ház tagjait meg végképp mindig keresztnéven emlegetik, családi állapotuktól függetlenül. Viktória királynő 42 éves korában, 1861-ben megözvegyült, és mély gyászából egy nálánál kilenc évvel fiatalabb skót palotaszolga, az egyszerű származású – és még egyszerűbb nevű – John Brown vigasztaló társasága húzta ki, akivel a rossz nyelvek szerint viszonya volt, sőt titokban házasságot is kötött, amiért elkezdték „Mrs. Brown”-nak emlegetni. Száz évvel később film is készült erről, „Her Majesty Mrs. Brown” (Brownné őfelsége) címmel, melyben a királynőt Dame (!) Judi Dench alakította.
Az iskolákban igen lassan terjed a keresztnév. A tanító nénit-bácsit nem lehet Rózsi néninek vagy Laci bácsinak szólítani, mert ilyesmi angolul nincs: az Aunt Rose, Uncle Leslie csak idős családtagokra vagy közeli ismerősökre használható. Nemrég újra megnéztem a „The History Boys” című 2006-os angol filmet (magyarul „Osztályon felül” illetve „Tudóspalánták” címmel ment), amely egy jobb vidéki fiúgimnáziumban játszódik a 80-as években. A főszereplő egy lelkes fiatal tanár, de az nem derül ki, hogy mi a keresztneve, mindig csak Mr. Irwinnek szólítják, így is beszélnek róla, így van kiírva az ajtajára és így szerepel az órarendben. A fiúkat is vezetéknéven szólítják, sőt a fiúk is egymást. (Megjegyzem, nagyjából ez volt nálunk is a szokás a budapesti Toldy Gimnáziumban a hatvanas évek elején.) Egy valaki lógott ki ebből, egy idősebb tanár, akit „Hector”-nak neveztek – aztán kiderült, hogy nem is így hívják, ez csak afféle gúnynév.
A hetvenes években Cambridge-ben töltöttem egy félévet nyelvészeti képzésben. Emlékszem, egy fiú a félév során csatlakozott, a tanár így mutatta be: „This is Mr. Lester.” Már ebből gyanút foghattam volna az iskolai névhasználatot illetően. Történt ugyanis, hogy az egyik ottani barátom, Dominic Bellinger, aki végzős történelem szakos volt és már tanított az egyik helyi lánygimnáziumban, elhívott, hogy jöjjek be egy alkalommal az órájára és beszéljek Magyarországról. Oda is mentem a megbeszélt időpontban, méltóságteljes épület volt, a kapu nyitva állt, portás sehol. Beléptem és egy ruhatárban találtam magam: a lányok ideakasztották a kabátjukat, holmijukat. (Jegyezzük meg, hogy 1975-ben Angliában nem volt még elterjedve a rettegés a terroristáktól, emberrablóktól, úgyhogy egy Cambridge-szerű csendes kisváros leányiskolájában nyitva lehetett a kapu.) Járkáltam a kabát-sorok között, sehol senki. Kezdett kínos lenni: a végén olyan lesz, mintha lopni akarnék, vagy még rosszabb, mintha szatír volnék, mit ólálkodok ottan. Hangosan mondogattam: „Van itt valaki?” Egyszer csak megszólalt a csengő, és a ruhatárban megjelentek a lányok. Gyanakodva néztek rám, én meg rögtön mondtam, hogy Dominic Bellingert keresem. „Melyik osztályba jár?” – kérdezték – ők ugyanis Dominique-nek gondolták, ami női név és ugyanúgy hangzik. Jaj, mondom, nem lány, hanem fiú, szóval az egyik tanár. A lányok vihogtak és elirányítottak a tanári felé. Bellinger már várt, az óra jól ment, a lányok okosakat kérdeztek a vasfüggöny mögül jött embertől.
Pár nap múlva összefutottam Bellingerrel. „Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél – mondta –, nagyon hasznos volt. És most már az egész iskola tudja, hogy a keresztnevem Dominic.”
