1945. február 15. Széll Kálmán tér az Olasz (ma Szilágyi) fasor felől. Valószínűleg egy teherautóról vagy egy dzsipről készítette egy szovjet haditudósító. Más, két nappal a terület elfoglalása és a kitörés után ott ennyire nyíltan aligha mert fényképezni.
Ahhoz képest, hogy mennyire kitüntetett helyen, a kép közepén szemben álló ötemeletes sarokház előre meredő vége feltűnően ép. Csak a mai, az évtizedes békétől beszűkült képzelőerejű nézőnek tűnhet romosnak, aki úgy hozzászokott az ép házakhoz, hogy azt hiszi, ez az állapot örökké fog tartani.
U. Rudolfot azonban nem lehet megtéveszteni. 1959-ben tüzérkiképzést kapott katonai szolgálata idején. Ráadásul néhány évvel előtte még, 1956. november 4-én a miskolci egyetem egyik szélső diákszállójában lakva maga is megtapasztalta egy szovjet páncélos ék frontális tűztámadását.
Később meg is tanították rá, hogy a jó toronylöveg-kezelő nem belelő az ablak közepébe, mert akkor az élesített lövedék csak átsüvít a szobán, nagyobb ellenállás nélkül átvágja a mögötte levő hatos válaszfal-lapokból álló vékony elválasztó falakat és csak a lakás másik oldalán robban, beleütközve az udvari tűzfalba. A tűzfal ugyanis erősebb ellenállást fejt ki az élesített lövedékkel szemben, amelynek gyújtószerkezete így a másodperc tizedrésze alatt berobbantja a lőszert. De semmi kárt nem tesz a szobák ablakából figyelő védőkre, akik az ilyen, számukra nem testközeli robbanások hangját már megszokták, és a hallószervi károsodásukat idővel kiheverik valahogy. Ezért mindig gondosan az ablakok szélére kell célozni. Ekkor a lövedék a szoba határán robban, mégpedig akkorát, hogy ha netán valakit nem öl meg maga a robbanás vagy a lövedék repesze, akkor a robbanás erejétől mindenki, aki abban a szobában tartózkodik és különben ép maradt, olyan mértékű tüdővérzést kap, hogy ebbe pillanatokon belül belefullad, mert dugig lesz a tüdeje vérrel. Menthetetlen. Érteni kell minden szakmához, így a páncélostorony-löveg kezeléséhez is. U. Rudolf tehát tapasztalatilag és elméletileg fel van készülve, és ráadásul még gépészmérnök is. A képet uraló épület fasorra néző homlokzatának korabeli titkát meg tudja fejteni, ha mást nem is.
Jól megfigyelhető, hogy a lövések túlnyomórészt az ablakok széleit érték. Így lehetett egy csapásra több legyet is ütni. Nemcsak a figyelőt, hanem mindenkit abban a szobában a túlvilágra küldeni. Meg kell mondani, hogy a helyes becsapódás okozta robbanás csak másodpercek töredékéig tart: annyira rövid ideig, hogy az idegrendszer központi részébe el se jut érdemben az esemény hatása. Az érintettekben nem is tudatosul igazán semmi Az eljárás tehát, akárcsak a villamosszék használata, szerfelett humánus. Akik csak megsebesültek az ostrom idején, sokkal-sokkal rosszabbul jártak. A Vár Sziklakórházába kerültek, összezsúfolva, érdemi ápolás nélkül. Hetekig tartó agónia végzett velük. Ahogy erről a szemtanúk – és a kevés túlélő beszámoltak később. (Mert azért túlélő mindig akad, és ez U. Rudolfot derűlátással tölti el, melyet nem győz ismételten leírni...)
A saroképület mellett, a Várfok utca másik végében a Beszkárt világos burkolatú, egyemeletes Bauhaus, kocka alakú üzemi épületecskéje teljesen ép. Túlélését az alacsony fekvésének köszönhette: nem esett a tűzvonalba, mert nem volt messzebbről látható. Ezért megfigyelők se használhatták. Még csak lövésnyomok se voltak rajta láthatóak, ahogy ezt 1945. április első napjaiban U. Rudolf tapasztalta. Amikor családja Pesten megtudta, hogy az oroszok megépítették az első cölöphidat a Margit híd fölötti Dunán (ezt a következő télen elsodorta a jég, utána épült a pontonhíd), azonnal elindultak, hogy megtudják, pasaréti rokonaik élnek-e még vagy meghaltak. Végiggyalogolták a Margit körutat a laza tömeggel. Mindenki Pestről Budára tartott. A Margit körúton nagyon nagy csend volt, csak a lépések súrlódó hangjai visszhangoztak a romos házak között a poros, piszkos kövezeten. U. Rudolf akkor még megcsodálhatta az iszonyú robbanás következményeit a Mechwart tér sarki Regent-háznál. A törmelékhalmok között éppen hogy egy jármű-szélességnyi út volt. A környező házak vakolatát legyezőszerűen, központjában a házzal, sűrű, hosszú csíkokban végigspriccelte a ház udvarán tárolt lőszer robbanásakor szétrepülő repesztömeg. Az egyik pinceablak fekete nyílása közvetlenül a kövezet szintjén meredt kifelé, akár egy kövekbe merevült hulla dermedt tekintete. A Széna és Széll Kálmán téren már nyoma sem volt tetemeknek. A tér végében tűnt föl neki a teljesen épen maradt, szépen fehérlő szabályos épület. Annyira szokatlan volt. A nagynénje házát a kerteken áthaladva, rövidebb úton érték el. Akkor még semmit se lehetett lezárni, minden kert tárva-nyitva volt. Ragyogott a nap, és a ház mögötti gyep közepén egy nyúlánk, fehér bőrű nő fürdőruhában napozott egy nyugágyban. U. Rudolfra mondén testtartása és elengedettsége a romos világ közepén nagyon mély benyomást keltett. – Kisztihand, – mondták a nőnek. Ragyogott a rezervált derű.
A nagynénje nemrég szülte az első fiát; mikor az oroszok bejöttek, a mellén tartotta a szopós gyereket, teljesen biztonságban volt. A lövésre kész géppisztolyaikkal a pincébe behatoló, vastag pufajkájukban dagadtaknak látszó oroszok rámosolyogtak. Ettől mindenki megkönnyebbülten szintén mosolyra derült. Nagynénje elmesélte, milyen volt, amikor a kitörés éjjelén a németek megrohanták a János-kórházat. – Akkora, idáig hallatszó tömeges halálordítás volt, hogy reszketni kezdtünk a pincében. – Alig volt másfél hónapja. Amikor hatvan évvel később U. Rudolf újra megkérte, meséljen róla, semmire se emlékezett. Mintha valaki részleges lobotómiát hajtott volna végre az agyvelején. Pedig a nagynéni nagyon szelíd nő volt. És az öregkori butulás meg se legyintette. A szoptatásról, meg hogy mennyi teje volt akkor, sokat tudott mesélni.
A Postapalotán ilyen takarásban, a tornyán kívül nem látszik, hogy teljesen kiégett. Nehéz elképzelni a három nappal korábban benne lejátszódott infernót: a földszinten a kitörő németek, az első és második emeleten az oroszok, a fölötte levő emeletekben azok a németek és magyarok, akiktől még a kitörés előtti napokban az orosz rohamozóknak sikerült az alsó részeket elfoglalniuk. Itt még kevésbé ejthettek foglyokat.
Szemben a tér fölött a Vérmező úti házak viszont teljesen szét vannak lőve, lakhatatlanok. Amiből nem következett, hogy a lakók nem élték túl az egészet a pincékben, noha nem lehetett valami egyszerű dolog az épületek Vár felé néző, becsapódásoknak nem kitett hátsó oldalán kimászni, s valahol a Várban, az egyik pincében vagy udvarban még létező kútból vizet hozni. Persze sokan húzódtak feljebb a Várfok és az Ostrom utca védettebb házainak mélyebb részeibe. Többnyire mind keresztény középi művelt, jó modorú úriember és úrinő, gyerekek is. A kedélyesebbeket itt se hagyta el a természetük. Barátságos, tegező közvetlenséggel üdvözölték a kitöréshez a sötét éjszakai utcán gyülekező, a pincékbe is benéző, rangjuk-béli ismerőseiket. Sok sikert kívántak. A légoltalmi és arra használt fás pincékben közel két hónap után már nagyon erős szagok lehettek, ma el se képzelhető, de akkor hozzászoktak. Ahogy a tetvekhez is.
Távolabb, a Szél Kálmán térre néző Vérmező úti lakóházakat azért lőtték teljesen szét, mert a Vár tüzelését távoli lövegekkel, rálátás nélkül, csak a tűzvezetés eredményét, a becsapódásokat visszajelentő tüzérségi megfigyelők vezényelték, ami tarackok esetén meglehetősen pontatlan. Nem is a pontosság volt a cél, hanem az, hogy fönt kő kövön ne maradjon. Nagyjából így járt a Vár sarkán álló Hadtörténeti Múzeum épülete is. Érdekes viszont, hogy a Magdolna-tornyot nem sikerült leomlasztani. A középkorban nagyon vastag falakat építettek, hogy egy magas torony is biztonságosan, egyenesen álljon.
Az utcákról a hullákat már eltávolították. Az oroszok erről már a kitörést követő második-harmadik napon gondoskodtak, hogy a járványveszélyt elhárítsák, mert a járvány nem válogat. Az utak közepéről is eltakaríttatták a törmeléket, mert közlekedniük kellett, de a villamossínek között a törmelék érintetlen volt. Egyedül az előtérben látható lódög hever a sínek mellett a kanyarban. Lehet, hogy jóval a kitörés előtt hullott el, és amikor a hullákat szedték össze, a teteme már eléggé meglottyadhatott. Pusztán megfogni és feldobni egy jármű platójára a szétesés veszélye nélkül aligha lehetett könnyen. Szemben a kitöréskor elesett németek hulláival, amik viszont csont merevek voltak, akár a deszkák. A lábukról előtte lehúzták a csizmát, ha jobbnak látszottak, és feltépték a ruháikat, hogy valami értéktárgyat találjanak bennük. Egy másik képen, melyet a kitörést követő napon készített a szovjet haditudósító, még látszanak az ilyen hullák a Szél Kálmán tér közepén. Persze az is lehet, hogy a ló frissen hullott el, az agyonhajszolt párákkal ez akkoriban gyakran megtörtént.
Az utcákon még kevés ember látható, ezek is többnyire oroszok. Alig néhány katonai teherautó. A kép baloldali előterében az egyik éppen bekanyarodik az Olasz fasor felé. Két másik a Várfok utca legelején látható. Az utca bal oldalán alig kivehetően egy, a korban legkorszerűbb német drilling, háromcsövű lövészpáncélos. Igazi hadászati csemege a maga idejében. Egymástól kb. 30 méternyire őrt álló orosz katonák, hátukon átvetett davajgitár. Végig állnak a Krisztina és a Margit körút irányában. A hadvezetés még tartott a bujkáló német és magyar katonáktól, de az őrök testtartásából kikövetkeztető, hogy már nem igazán volt veszélyérzetük. Többségük még soha se látott európai nagyvárost. Visszaemlékezők tanúsítják, hogy eljutva ezekbe, a romos állapotuk ellenére elementárisan hatott rájuk a nyugati városok látványa, az abból áradó gazdagság. Tisztjeik sokszor tehetetlennek voltak az első pillanatokban az elszabaduló indulataikkal szemben. Ahogy itt őrt állnak, gondolataik talán még mindig ilyesféle benyomások hatása alatt állhattak, és szemük még átélte az új látványt.
A Krisztina körút felől az út közepén egy poroszkálva érkező lovas kozák pejlovon.
Civilek alig. A kép jobb oldalán, a Krisztina körút elején talán egy fekete kabátos férfi indul át a túloldalra. A kép középső előterében, mintha két nő ért volna éppen át a térre. Tőlük balra őrt álló orosz, közöttük egy fedeles szeméttároló oldala néz szembe az Olasz fasorral. Rajta messziről olvasható a nyilas plakát. Ma is megtalálható a neten. Innen tudható a szövege: „Zsidóság és szovjet. Magyarország halálai.” Az átmenet rövid, kábult pillanatai. Ma másokról állítják, hogy az ország pusztulását okozzák, ha hatalomra jutnak…
A Margit körúti kanyarban, jobb oldalon egy fehér batyus civil férfi megy át a térre, mellette egy köpenyes szovjet tiszt. A batyust kíséri? Védelemül? Valahonnan Buda korábban elfoglalt részéből a Várba akar menni a férfi? Megkérte a tisztet? A tiszt nála lakik? Előfordulhatott. U. Rudolf nagyanyjánál az oda beszállásolt Konstantin Konstantin Odesszából is egy nagyon kedves ember volt. Ottlikék a pasaréti orosz laktanya mellett laktak. Vas István nagy élvezettel írta le, mennyire híresek voltak az ottani oroszok között, hogy náluk játszani lehet, szellemi és társas játékokat. Teljes biztonságban éltek. Radnóti Fannit meg a naplója szerint többször megerőszakolták. A szabály rejtettebb. Lehet, hogy titkos.
A tér egykori pillanatában is csupa kibogozhatatlan, szinte láthatatlan esemény. A mindenkori jelen örök feledésre ítélt varázsa. Mint ami csak futó pillantást érdemel.
A kép baloldalán azonban van valami mozgalmas. Ott hosszabb, helyi történés lehet. A járda közelében lovas szekér. Ez már önmagában különös ilyen hamar a vég után. Lóistállók és fuvarosok aligha ezen a környéken éltek túl, noha nem lehetetlen. A Fény utcai piac itt a közelben. Még különösebb, hogy a kocsi után is két ló van befogva. Féltek őket egyedül hagyni az istállóban? Az egészen különösek azonban az emberek. Egészen balra, a járda szélen, a törmelékkupac előtt egy szovjet tiszt. Lovaglónadrágos, sajátos kucsmás fejfedő. De nem köpenyes. Csupán pufajkás. Talán kozák. Nem kivehető, hogy van-e öv rajta és pisztoly, de ez azért valószínű. De nem nagyon lehet szolgálatban. Előtte, a kupac túloldalán egy kisfiú. Feléje néz. Mintha valamit mondanának egymásnak? De ami páratlan: elegáns szőrmekabátban közvetlenül a járda szélén a tisztnek háttal álló, kontyba kötött hajú, ápolt nő – horribile dictu: fehér retiküllel a karján. Mint aki városi komissióját ment volna intézni. Ráadás: egy, a hátul bekötött lovak mögött álló férfival látszik tárgyalni, akinek a lovaktól csak a feje látszik. Miről? Fuvarról alkudnának. Akkor még aligha várakozhattak fuvarra lovas kocsik. Honnét hová? És miért áll szinte mellette a szovjet tiszt és a kupac túloldalán a kisfiú? U. Rudolf is kiment három nappal a náluk átment front után, de akkor még nem messzire, csak a Lehel téri piacig. Mindenütt katonák. Rá is ordított egy karszalagot viselő bajuszos, kemény arcú őrmesterféle. Szemmel láthatóan valami irányító szerepe lehetett. Szerethette a gyerekeket. U. Rudolf iszkolt is vissza a pincébe. Csak másnap merészkedett megint ki, de attól kezdve mindig.
A nő, megjelenése alapján meglehetős biztonságban érezhette magát. Talán messzebb, Hűvösvölgy felé lakott, ahová sokkal korábban értek az oroszok, és ahol már néhány hete meg is indult az élet. Vajon ez a tiszt is védelemül kísérte a nőt egy olyan területre, ahol néhány napja még elszabadult a pokol? Ezekben a napokban Ottlik felesége is szőrmebundában lejtett végig a Pasarét környéki utakon, ő se tartott semmitől. Pedig, ahogy a szakirodalomban olvasható, volt ok rá. Kövendi Dénes bölcsészhallgató a Gellért Szálló mellett lakott. Amikor körülöttük már minden csendes lett, felkerekedett, hogy benézzen a közeli kollégiumba. Visszaemlékezése szerint „felszabadultunk, éljen!” kiáltással lépett be. Sötét tekintetek fogadták. Éppen emésztették lelkileg a nők éjjeli megerőszakolását. Ő viszont mindenre emlékezett.
Lehet, hogy nincsenek is titkok. Csak az titokkal teli, amit láthatunk és olvashatunk. Akár az álom. A mese. A szép irodalom…
