Miközben világszinten kongatják a mozik sorsa kapcsán a vészharangot, 2021 végén megérkezett egy olyan film, amelyre mindenki várt: innovatív, elbűvölő, felemelő. Olyan mű, melynek a kapcsán lehet újra beszélni a mozi varázsáról. Hát, persze, hogy Paul Thomas Anderson legújabb művéről, a Licorice pizzáról van szó, melynek tavaly ősszel kijött előzetesére minden valamire való filmrajongó azt mondta: ez a legvárósabb film, szuperhősök és sagák ide-oda. A tervezett magyar bemutatót lefújták, majd a három Oscar jelölés következtében a jogtulajdonos meggondolta magát és március 24-re belengette, hogy mégis hozza a filmet.
Persze, ekkora már rég látott filmturizmust generált a „Licorice”, hiszen az internetes közösségi portálokon nem kevesen hergelik egymást, hogy ki melyik környező ország mozijába ment el csak Paul Thomas Anderson mozija miatt. A Népszava is beszállt a versenybe: mi Berlin egy kedvelt művészmozijában, a Neukölnben található Kino Passage-ban tudtuk le a missziót.
De mi is ez a csodafilm? Paul Thomas Anderson visszatért a San Fernando-völgybe a kultikus Boogie Nights és a szintén rajongott Beépített hiba után, ám csak most nem a pornóipar nagy és egyben elesett sztárjai, és nem is az alvilág legnagyobb hippijei érdekelték, hanem hogy milyen lehetett ebben a korban felnőni és szerelmes lenni. Méghozzá az első, a mindent elsöprő, tiszta és őszinte szerelemre összpontosít. Ám a kor és annak őrülete adott, így egyértelmű, hogy Anderson nem mindennapi hősökkel dolgozik. A film kezdő jelenete szűk tíz percében felülírja az összes olyan amerikai high school tinifilmet, melyet az elmúlt évtizedekben láttunk (halkan vallom be, imádtunk) csupán azzal, hogy két olyan karaktert vezet be, hogy attól dobunk egy hátast. Egy pikírt huszonéves lány próbálja provokálni fotósként a tiniket, aki emberére talál.
Alana (Alana Haim) a nagybetűs életbeli útkeresésében van és szembe találja magát a koraérett, nagyra nőtt Gary Valentine-nal (Cooper Hoffman), aki azonnal randira hívja. Nem, nem fogadja el, hogy csaknem tíz évvel fiatalabb a lánynál – aki az iskolában dolgozik –, de hát az vesse magára az első követ, aki tényleg nem volt szerelmes soha egyik tanárába sem.
A rengeteg iróniával elemelt korrajz következtében nem is csodálkozunk azon, hogy Gary mindenre képes: gyerekszínész, aki megpróbál áttörni a showbizben, de amíg az nem sikerül, nyit egy vízágykereskedést, majd utána egy játéktermet. Egyszóval, az életemben nem láttam ilyen tizenöt éves fiút, pedig Paul Thomas Anderson szerint egy gyerekkori barátjáról mintázta a figurát. Teljes fikció azonban Alana karaktere, aki egyrészt első körben barátként segíti Garyt, majd megpróbál komoly, idősebb férfival keresni a kapcsolatot, de azok vagy örültek, vagy melegek, vagy a kettő együtt. Ad absurdum zsidó és ateista, és mindezen Alana vallásos családja kiakad – igen, a mű erőssége az a csattanós poénokkal teli humor, amely átitatja a filmet és melyre ma már legtöbben nem mernének vállalkozni. (Alana családját egyébként a színész, Alana Haim családja alakítja.)De ha Paul Thomas Andersonról van szó, akkor ő nyilván nem fog egy teljesen kilúgozott filmet kényszeríteni egy olyan korról, melyben nemhogy elfogadott, hanem kifejezetten menő is volt rasszistának és kicsit homofóbnak lenni.
Azon túl, hogy tinifilmről van szó, a rendező nem tud elmenni a kor legendás figurái mellett sem. Ott van például Jack Holden (Sean Penn), aki a kor sztárja, egy próbafelvételen akad össze Alanával és meghívja egy italra. Remek szcéna, hogy Anderson megmutassa, a sztárokat mennyire csak önmaguk érdekelik. Ám a főnyeremény alakítás itt bizony Bradley Cooperé Jon Petersként, aki Barbra Streisand fodrászából lett nagyhatalmú producer és persze Hollywood egyik legőrültebb szakmabelije. A vízágybiznisz kapcsán kerülnek össze vele Gary-ék és Peters figuráját olyanná tették, mintha csak egy South Park-epizódból lépett volna ki – ám a legendárium ennél sokkal zakkantabbnak írja le.
Szó, ami szó, nagyon sok mindenért lehet imádni a Licorice pizzát. Persze, bővítette a PTA életművet, még többet láthattunk a hetvenes évek álomvilágából – irigykedhetünk, hogy bezzeg nekünk a Covid és a lezárás jutott –, de ami a legfontosabb, hogy love storyként is működik. Azaz elhiszem, hogy ez a két fiatal, amikor fut egymás felé, azt a szenvedély miatt teszik. Azt pedig végső gondolatként hadd jegyezzem meg: Cooper Hoffman ijesztően hasonlít az apjára, a tragikus körülmények között elhunyt Phiplep Seymour Hoffmanra.
(Cikkünk a budapesti Goethe Intézet támogatásával készült.)
Infó:
Licorice Pizza
Rendező: Paul Thomas Anderson
A tervezett magyarországi mozibemutató: 2022. március 24.
