Mióta Orbán Viktor, bő három évtizede, megtette első lépéseit a magyar politika mezején, soha nem volt erőssége a közgazdasági törvényszerűségek alapos ismerete - a közelmúlt és a jelen gazdaságtörténetét nyilvános megszólalásai alkalmával mindig önellentmondásoktól tarkítva adta elő. Ezt a rá nézve közel sem hízelgő összképet tovább gazdagította a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara szokásos Gazdasági évnyitóján, miközben egy sikerekben bővelkedő ország kormányának megfontolt fejeként igyekezett megmutatkozni; olyan gazdaságpolitika híveként, amely a munka alapú társadalomra esküszik.
A miniszterelnök ugyanakkor tisztában van azzal, hogy egy modern társadalom már korántsem a munkára épül, sokkal inkább az értéktermelő képességre, a tudásra. Hiszen ő maga is ezzel indokolta a legfontosabb felsőoktatási intézmények gazdálkodásának alapítványi formákba történő beerőszakolását. S ezt a főnöke előtt felszólaló Varga Mihály pénzügyminiszter természetesen helyesléssel fogadta, úgy is mint az Óbudai Egyetem kuratóriumának jelentős állami támogatásokat osztogató elnöke. És bizony a kormányfő a munkaalapú társadalom dicsőítésekor arról megfeledkezett, hogy az általa megvetett szocializmus politikai gazdaságtana ugyancsak ezt tekintette a gazdasági fejlődés motorjának.
Kontinensünk egyik legrégebben hivatalban lévő kormányfője képtelen kiemelkedni az ellentmondások és a féligazságok tengeréből. Rögeszméjévé vált, hogy a tőke természete szerint kétféle lehet: jó tőke, amely nemzeti, hiszen azzal a tulajdonsággal bír, hogy az országhatáron belül tartja a megtermelt profitot, szemben a külföldivel, a rosszal, a multinacionálissal, amely viszont kiviszi. Semmilyen kutatás nem bizonyítja ennek a nézetnek az igazságát, de az tény, hogy a külföldi cégek, ha Magyarországon kedvezőbbnek tartják tőkéjük hozamának megtérülését, akkor újra befektetik - és ezt valóban gyakorta meg is teszik. Vajon káros-e az a tulajdonosi döntés, ha az adózott profitjukat hazautalják? Korántsem. Legfeljebb sajnálhatjuk.
Micsoda ellentmondás az, hogy ugyanakkor Orbán Viktor szinte szó szerint megismételte azt a 16 esztendővel ezelőtti iránymutatását, hogy "a magyar gazdaság addig nem jön rendbe, amíg a beáramló befektetések és a Magyarországról induló kifektetések nem kerülnek egyensúlyba." Attól eltekintve, hogy a helyzet ebben a bő másfél évtizedben sem javult, egyben a diszkriminatív gondolkodás iskolapéldája is mindez: ha a külföldi társaság hazautal, azt elítéljük, de ha egy magyar cég jár el ugyanígy, az vágyaink netovábbja.
Viszont az is elhangzott: a külföldi tőke kell, anélkül nem vagyunk versenyképesek, külföldi beruházások nélkül nincsenek új technológiák, de ugyanakkor a magyar tulajdont erősíteni kell, és kell egy folyamatosan javuló arány. Félreértés ne essék, a honi szíveket megdobogtató hazafiúi buzgalom potenciális arányjavítója nem a csekély létszámú nemzeti tőketulajdonosok teljes köre. A kormányfő ezúttal is elsődlegesen az államban, és csak második lépcsőben a családi, valamint közismert baráti körében gondolkodott.