Az irodalom hegyeket mozgathat

Mindannyian hordozunk egy csomagot tele dolgokkal, amelyeket a múltból, a történelemből, a folklórból kaptunk – vallja Irene Solà, az Énekelek, s táncot jár a hegy című könyv szerzője.

Több műfaj keveredik a műben: részben családregény, egy közösség története, részben szerelmi történet, valamint legendák, mondák gyűjteménye. Hogyan alakult ez a sokszínűség?

Ez kulcsfontosságú volt. Képzőművészetet tanultam, és a művészeti világból örököltem azt az elképzelést, hogy a folyamat ugyanolyan fontos, mint maga a mű. Amikor belekezdek az írásba, semmit nem döntök el előre, inkább azt próbálom meg végiggondolni, hogy mi érdekel, miről akarok tanulni, milyen ötleteken akarok gondolkodni. Ennél a regénynél tudtam, hogy többet akarok megtudni a boszorkányperekről, és szeretnék gondolkodni az antropocentrizmusról, a folklórról, és arról, mit örököltünk a történetekből, amelyek régóta kísérnek minket, embereket. Arra szintén az elején rájöttem, hogy szeretnék a perspektívákkal játszani: el akartam mesélni egy történetet, kiválasztani a világ egy pontját, ahol az megelevenedhet, és annyiféle perspektívából akartam ránézni, amennyi csak lehetséges. A költészetet is be akartam vonni, ezért van egy fejezet, amely versként íródott – ez is egy módja a világ szemlélésének. Képeket is meg akartam jeleníteni, mivel nem minden kommunikációs aktusnak van köze a szavakhoz, vizuálisan is tanulunk, értünk. Azt szerettem volna, ha ezek a különböző rétegek és hangok jelen lennének, és olyan történetet akartam elmondani, amely átfogja őket.

A könyv címe is egy vers utolsó sora, amelyet az egyik szereplő magának ír.

Két dolgot rejt magában a cím. Egyrészt játékos, kicsit pimasz is ez: „énekelek, s táncot jár a hegy”. A könyvnek is hasonló az energiája, hisz egy felhő, egy gomba, vagy épp egy hegy nézőpontja is megjelenik benne. Másrészt azt éreztem, hogy ez a cím valamiképp elmondja, az irodalom hegyeket tud mozgatni, és lehetővé tud tenni bármit, amit egy szerző elképzel. Ha az író azt mondja, hogy a hegy táncol, akkor a hegy táncra kel. Ez a cím az irodalom, a szavak és a képzelet hatalmas erejéről és lehetőségeiről is szól.

Ahogy említi, számos teremtmény gondolatait is megismerjük. Miért foglalkoztatta ez a látószög?

Az antropocentrizmusból indultam ki, abból, hogy az emberek úgy hiszik, ők a világ középpontjai. Mindannyian másképp látjuk és értelmezzük ugyanazt a mozzanatot is. És ha ez így van az embereknél, képzeljük el, mit érzékelhet a dolgokból egy felhő, egy gomba vagy egy hegy. Mindig próbálom megmozgatni a képzelőerőt, az empátiát, a történelmet, vagy bármely eszközt, ami körülvesz, hogy más perspektívából is megértsem a dolgokat. Sokszor alkalmazom ezt a játékot, jó móka! A képzelet segíthet a világ jobb megértésében, perspektívát és levegőt adhat. Néha annyira bezárkózunk a saját fejünkbe és problémáinkba, hogy elfelejtjük észrevenni, mi van azon a kis dobozon kívül, ami mi magunk vagyunk. Arra is jó ez a játék, hogy ezt felismerjük.

Mitikus és legendás elemek is megjelennek, köztük boszorkányok és vízi tündérek.

A boszorkányüldözések esetében nem folklórról vagy a képzeletről beszélhetünk, hanem valós eseményekről. Sok forrást olvastam arról, kik voltak ezek a nők, mivel gyanúsították őket, hogyan gyilkolták meg százaikat. Többek közt azon is el akartam gondolkodni, kinek a története maradhat fenn, és kié nem? Milyen hatalmat birtokol, aki elmondhat egy történetet, azzal szemben, aki nem tudja elmondani a saját történetét? A fennmaradt dokumentumokat rendszerint azok a férfiak írták, akik elfogták, megkínozták és megölték a nőket. Amit napjainkban tudunk erről, az a férfiak perspektívája, ők alkották meg az ismereteinket. Ezért az erről szóló fejezetben megpróbáltam elképzelni a nők nézőpontját is. Én sosem hívom őket boszorkányoknak, mindig a férfiak nevezték őket így. A folklór szempontjából is sok kis elbeszélés megjelenik a könyvben, ilyen például a király, aki heggyé változtatta a lányait. Ezek a folklór elemek és történetek mindenütt jelen vannak, nem csupán Katalóniában, vagy a Pireneusok közt, a világ bármely pontján vannak hasonlók, csak meg kell találnunk őket.

Miért ennyire meghatározóak a mesék az életünkben?

Úgy hiszem, hordozunk egy csomagot tele olyan dolgokkal, amelyeket a múltból, a történelemből, a folklórból kaptunk. Aszerint éljük az életünket, amit másoktól tanultunk, és amit a szüleink, az ő szüleik, és azok szülei a szüleiktől átvettek. Általában szeretjük a történetmesélést, mert ez valamiféle magyarázatot nyújt önmagunkról, de azt is lehetővé teszi, hogy elmeneküljünk magunk elől – mókás együttállás. Nagyon szeretem ezeket, egyfelől, mert jó dolog meséket hallgatni, ez összeköt a belső, gyermeki éneddel. Másfelől, úgy hiszem, a folklór, a szóbeli elbeszélések hordoznak valamiféle DNS-t, azt, hogy kik voltunk: ezek a történetek évszázadok óta keringenek, és arról szólnak, hogyan láttuk a világot, miként képzeltük el, és alakítottuk. Izgalmas ezeket mozgásba hozni, segít megérteni a jelent.

Számos határátlépéssel találkozunk a műben: ez lehet földrajzi és transzcendentális, van példa gyilkosságra, s az emberi kapcsolatok közti határok is elmosódnak. Miért foglalkoztatják ezek?

Valóban megannyi határ húzódik a regényben, a könyv önmagában is földrajzi határon helyezkedik el, Katalónia és Franciaország között. Az említett határátlépéseken túl megjelenik az élők és holtak közti sáv is, amit rendszeresen meghaladnak a szereplők, hol egyik, hol másik oldalról. Szintén éles vonal húzódik valóság és fikció közt, vannak szellemek, varázslatos és valós alakok egyaránt. Azt hiszem, ezek a határok is lehetővé teszik számomra, hogy eltérő nézőpontokból nézzek rá a világra, és feltérképezzem a nézőpontok közti eltéréseket, ütközéseket.

A természethez való közeledés egyre inkább előtérbe kerül mostanában. A regényben is a természet az egyik „főszereplő”.

Gyakran úgy beszélünk a természetről, hogy magunkat rajta kívülre helyezzük – ez teljes őrültség. Kijelölünk egy teret, és azt mondjuk, ’az a természet’, elkezdünk jelentést és jelzőket adni neki, mígnem valami romantikus, bukolikus, valószerűtlen dologgá változtatjuk. Ezen akartam gondolkodni. Emellett a természet és az urbánus közeg közti határ is foglalkoztatott. Ezért is jelenik meg egy turista az egyik fejezetben: az egy ironikus rész, szinte kegyetlen is, mert nevetek azon, ahogy a turista a természetet látja. Rá akartam irányítani a figyelmet, mennyire nem tud kapcsolódni ez az ember ahhoz, ami ott van közvetlenül előtte. Sokszor előfordul utazásoknál, hogy nem kapcsolódunk igazán ahhoz a helyhez, ahová megyünk, csak fényképezünk, mintha egy filmdíszletben lennénk. Fel akartam rázni a természetről alkotott elképzeléseinket.

Infó:

Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy

Fordította: Nemes Krisztina

Magvető Kiadó, 2021.