Az, akinek a szobra előtt állunk, száz esztendeje született, és legalább ötven éve halhatatlan.
Fél évszázada az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé, valamint az olimpia döntőjébe vezette a labdarúgó-válogatottat, s azóta ezeket az eredményeket még csak megközelíteni sem tudta minálunk senki. Pedig kényszerű beugró volt 1971-ben, miután a sporthivatal kötelezte, hogy mondja fel aláírt zaragozai szerződését, és vegye át újra a válogatott irányítását. Az a sporthivatal parancsolta ezt, amelynek elöljárója 1967 végén kifúrta Illovszky Rudolfot a szövetségi kapitányi posztról.
Az ürügy az volt – mert a mester elleni mesterkedést nem a kikezdhetetlen teljesítmény, hanem a személyes ellenszenv idézte elő –, hogy a válogatott 1:0-ra kikapott egy indifferens lipcsei Eb-selejtezőn, amelyhez Illovszky és csapata nyolc győzelemmel, egy döntetlennel, valamint azzal a biztos tudattal érkezett, hogy a keletnémet kimeneteltől függetlenül már véglegesítette helyét az Európa-bajnokság negyeddöntőjében. Majd vesztett az így is, úgy is csoportelső csapat – sag schon –, és működésbe lépett a furdancs. Illovszky, amint értesült e próbálkozásról, lemondott, s bár utóbb marasztalták, elhatározását nem volt hajlandó megmásítani.
A merényletet ellene, ám végső soron az egyetemes magyar labdarúgással szemben követték el. Az utóddal – akire szintén ráerőszakolták a feladatot, ő maga nem akarta azt vállalni – a válogatott a legjobb nyolc között méltatlan produkcióval búcsúzott az Eb-től 1968-ban, és a futball történetében először már a selejtezőkön elköszönt a világbajnokságtól 1969 végén. Az aknamunka Marseille-ig vezetett, azaz nem egyszerű kitúrási kísérlet volt, hanem végzetes futballtörténelem.
Hatvanhétben még a világ közvetlen élmezőnyébe tartozott a magyar válogatott – a France Football év végi európai rangsorában a második helyre került –, öt esztendővel később ezt már nem lehetett elmondani. Továbbra is manapság elképzelhetetlen tartományban jegyezték, de Moszkva, Marseille, Szófia, a szovjet, a csehszlovák és a bolgár csapattól elszenvedett egyaránt háromgólos, megrázó vereség sokat ártott tekintélyének. Ám Illovszky nemzetközi nagymesterhez méltón tért vissza, s nagyon kevésen múlt, hogy együttese nem vívott Eb-döntőt, hiszen a legjobb négy között a szovjet válogatottal szemben Zámbó Sándor tizenegyest lőhetett, de Jevgenyij Rudakov védett. Így maradt a 0-1, s aztán a negyedik hely.
Az olimpián viszont megvalósult a finalista szereplés, s bár igaz, az ötkarikás tornák a futballban nem tartoznak a legnagyobb vetélkedők közé, 1972 óta csak egyszer sikerült kijutni a nyári játékokra, s akkor – 1996-ban – a magyar labdarúgók mindhárom meccsüket elvesztették. Münchenben a lengyel–magyar csúcstalálkozó a vetélytárs 2-1-es diadalával zárult annak ellenére, hogy Várady Béla góljával a szünetben még honfitársaink vezettek, ám Illovszky nem tartott a csapatot temetőkkel, és az idő őt igazolta, hiszen a lengyel együttes 1974-ben bronzérmet nyert az olimpiai labdarúgó-seregszemlénél összehasonlíthatatlanul magasabb presztízsű világbajnokságon.
A napjaink itthoni világában mindinkább eltűnő tulajdonságokkal felruházott, azaz hajlíthatatlan gerincű, hűséges és elhivatott szakvezető megelőzte korát, ötven éve nem tudják utánozni. Azon belül negyvenöt éve sem. A Vasas legutóbb 1977-ben az ő dirigálásával nyert első osztályú bajnoki címet – kereken száz szerzett góllal – olyan riválisok előtt, mint a Fazekas Lászlóval, Törőcsik Andrással, Tóth Andrással, Zámbó Sándorral felvonuló Újpest, a Martos Győzőt, Bálint Lászlót, Ebedli Zoltánt, Nyilasi Tibort bevető Ferencváros vagy a Kocsis Lajost, Szűcs Lajost, Pintér Sándort, Kozma Mihályt sorompóba állító Honvéd.
Illovszky e tekintetben is a mindmáig utolsó mohikán.
Különleges továbbá azért is, mert 1957. szeptember 8-án játszotta utolsó mérkőzését a Vasasban, és alig három hónappal később már bemutatkozott a bajnoki címvédő csapat edzőjeként. Az együttes 2:1-re győzött Salgótarjánban, de az évad végén csak az ötödik helyet szerezte meg, azaz gyengébben szerepelt itthon, mint Európában. A BEK-ben ugyanis a legjobb négy közé jutott. Mondani sem kell, párját ritkítja az a tréner, aki első szakvezetői szezonjában a kontinens legtekintélyesebb klubtornájának elitjébe navigálja legénységét.
S persze az sem sokakkal fordul elő, hogy játékosként és edzőként összesen 700 bajnoki mérkőzést számláljanak ugyanannál a klubnál. Edzőként négyszer vezette bajnoki címre a Vasast, de nem szállt el önmaga nagyságától, egyszerű ember maradt. Nekem például, noha több mint harminc évvel idősebb volt nálam, rendre így köszönt: „Csókolom, Ivánkám!” Erre az, hogy csókolom, Rudi bácsi, a kevésnél is kevesebb volt, de mit tudtam volna mondani?
Felállította a mércét szép magasan. Ennek a magyar futball fél évszázada képtelen megfelelni. Az persze rossz vicc, hogy Illovszky Rudolf rosszat tett a hazai labdarúgással. A tények azt igazolják: lemásolhatatlanul jót tett vele.
Az etalonra nem neheztelni kell, hanem büszkének lenni rá, de nagyon.
(Elhangzott február 21-én, Illovszky Rudolf születésének századik évfordulóján, a róla elnevezett angyalföldi stadionban felállított szobra előtt.)
