Gondoltam, egy üveg bort viszek a buliba. Nem ismertem Gabi barátját, csak egyszer találkoztunk, úgyhogy fogalmam sem volt, mit kéne adnom neki a születésnapjára. Annyit tudtam, hogy a lovardában dolgozik, de nem akartam valami erőltetett, giccses ló témájú csecsebecsét venni, mondjuk egy plüssállatot, hűtőmágnest vagy szobrocskát. A borral nem lehet mellélőni, ha nem szereti, akkor elajándékozza, de simán felbonthatja a vendégeknek is. Késésben voltam, mert még be kellett ugranom anyámhoz a kórházba, már megint megjelentek a kezén a dudorok, ezért Gabiék környékén kerestem egy boltot. Leszálltam a buszról, és szerencsére találtam egy éjjel-nappalit pár saroknyira a lakástól. Beléptem a kisboltba, köszöntem a kassza mögött álló sötét bőrű eladónak, aki mosolyogva üdvözölt, fogtam egy kosarat, aztán elindultam a sorok között. Nem volt túl nagy választék, de pár perc után ráakadtam egy jó minőségű száraz fehérborra. A márkája nekem nem mondott semmit, a legkevésbé sem vagyok szakértő, de épp elég drágának találtam ahhoz, hogy bízzak benne. Beraktam a kosaramba, majd eszembe jutott, hogy Gabinak is illene vinnem valamit. Végül is, ő a házigazda, a sráccal, Robival még nem költöztek össze. Fantáziátlan húzás lenne két üveg bort vinni, de mi a fenét találhatok még ebben a boltban, ami ajándéknak tűnik, és nem zacskós leves vagy spagetti tészta?
Egy darabig tanácstalanul kóvályogtam, közben beleütköztem egy szőke hajú, fiatal kismamába, aki a mindenféle édességekkel telepakolt kosarát rugdosta maga előtt, és akkor beugrott. Csoki! Igen, csokit kell vennem. Vagy inkább bonbont. Mindegy, valamit, aminek elég nagy a csomagolása. Visszasétáltam a bolt elejébe, ott voltak az édességek, a mosolygós eladó éppen egy bőrkabátos, zilált ábrázatú férfit szolgált ki. Más nem lesz, kérdezte az eladó, miután bepötyögte a férfi kosarának tartalmát: hat doboz olcsó sör és egy csomag mentolos rágó. De, mondta a férfi rekedt torokhangon, adjál még egy Anubisz szendvicset is. Rendben, máris készítem! Kis türelem! Első körben csak sima táblás csokoládékat láttam, nem találtam olyasmit, amire gondoltam, de végül megakadt a szemem egy doboz mandulalikőrös bonbonon. Levettem a polcról, forgattam a kezeim között, mintha értenék hozzá, mintha tudnám, hogy mit is keresek. Közben fél szemmel azt figyeltem, ahogyan az eladó serénykedik a pult mögött. Annyit tudtam kivenni, hogy néhány zöldséget talán, és valamiféle tépett húst pakol két szelet rozskenyér közé. Szószt is nyomott a szendvicsbe egy fehér tubusból, ami majonéz lehetett. Imádom ezt a cuccot, mondta a férfi, miután elvette a szendvicset az eladótól. Nagyon nagy király vagy, öregem! Köszönöm szépen, bólogatott vigyorogva az eladó. A férfi fizetett, és még ki sem lépett a boltból, máris beleharapott a szendvicsébe. Fasza, motyogta teli szájjal, nagyon fasza.
Még egyszer átgondoltam, hogy minden megvan-e. Gabinak bonbon, a barátjának bor. Nekem nem kell semmi, ezeken a bulikon mindig rengeteg pia van, nem kell külön vennem, és egyébként sem akartam sokáig maradni. Észrevettem, hogy a kismama is a kassza felé tologatja kosarát, ezért vártam egy kicsit, hogy magam elé engedjem, de még megállt a chipseknél, úgyhogy gyorsan beelőztem. Jó estét, mondtam, és a pultra tettem a kosaramat. Üdv, mosolygott rendületlenül a fickó, és gyorsan becsipogtatta a bort és a bonbont. Még valamit? Rá akartam vágni, hogy más nem lesz, de akkor megpillantottam a kis kondérban álló gőzölgő húscafatokat az eladó mögött. Ami azt illeti, kezdtem, de mondandómat hangos robajlás szakította félbe. Mintha odakint megnyílt volna a föld. Mindannyian összerezzentünk, az eladó, a kismama és én is, aztán a morajlás elcsendesedett, és ekkor lövések dördültek. Elnézést, mondta a fickó, és a bejárathoz sietett. Kulcsra zárta az ajtót, aztán egy gombnyomással leeresztette a nehéz fémrácsot, ami teljesen eltakarta a külvilágot. Ne már, morogta a kismama, kezében egy zacskó sajtos burgonyaszirommal. Bocsánat, mondta az eladó, és megvonta a vállát, ez a szabály. Visszasétált a pult mögé, én meg írtam egy üzenetet Gabinak, hogy a zavargások miatt egy kisboltban ragadtam. Nem az ön hibája, mondtam a fickónak, aki még mindig mosolygott, de most már inkább elkeseredetten, előfordul az ilyesmi. Persze, mondta, és a kezembe nyomta a zacskót, amibe időközben berakta a csokit és a bort.
A kismama fogott egy üres kosarat, lefordítva a földre tette, és ráült. Hosszan sóhajtott, közben hatalmas hasát simogatta. Nincsen székem, tárta szét a karját az eladó, és rám nézett. Jó lesz így, mondta a kismama, és mély levegőt vett. Meddig szokott ez tartani? Egy óra, bólogatott a fickó, egy óra után vége van. Nagyszerű, mondta a kismama, és előkotort egy doboz vékony cigarettát a táskájából. Legalább rágyújthatok? Hát, pislogott zavartan az eladó a pult mögött. Nem hiszem, hogy rá kéne gyújtania, mondtam halkan.
Miért, csattant fel a nő, közben a szájába dugott egy szálat. Nem egészséges? Rosszat tesz a babának, ugye? Hát szarok én rá, mondta, és meggyújtotta a cigit. Elfordítottam a tekintetem, a kondérban álló, fényes húscafatokat néztem. Az eladó is lesütötte a szemét. Egy ilyentől van, mutatott a rácsokkal bevont kirakat felé a kismama, a mozdulattal hosszú füstcsíkot húzott a levegőben, egy ilyen söpredék csinált fel. Beleszívott a cigibe, aztán hosszasan eregette a halványkék füstöt az orrából. Hazafelé mentem, mondta a nő, és köhögött, a butikból. A húgommal beszéltem telefonon. Akkor kezdődött, még nem figyelmeztették az embereket. Hallottam a lövéseket, aztán a következő pillanatban már egy bokorban feküdtem, a bugyim a bokámon, a seggemen meg valami rohadék vonaglott. Sajnálom, mondtam, miután a kismama befejezte, de képtelen voltam ránézni. Sajnálom, mondta az eladó is. Basszák meg, morogta a nő, és fészkelődni kezdett, súlya alatt keservesen recsegett a gyenge műanyag kosár.
Mi ez a szendvics, kérdeztem néhány perccel később, mikor már kezdett elviselhetetlenné válni a csend. Valami különlegesség? Igen, biccentett az eladó, olyasmi. Kér egyet? Megkóstolnám. Önnek is kérhetek egyet, fordultam a felfordított kosáron terpeszkedő, bagózó kismamához. Hagyjon azzal a fossal, morogta a nő. Honnan tudjam, mit tesz bele! Megvontam a vállam, aztán némán jeleztem a fickónak, hogy nekem azért nyugodtan készíthet egyet. Jól láttam korábban, a tépett hús mellé paradicsomot, hagymát és olívabogyót rakott, majd az egészet meglocsolta azzal a fehér szósszal. A szendvicset szalvétába csomagolta, aztán átnyújtotta. Egészségére! Beleharaptam a szendvicsbe, és fantasztikus íze volt. Úristen, mondtam két falat között, ez tényleg nagyon jó! Elnézést, hogy megkérdezem, nem tudom, hogy honnan származik, de ez valami saját recept? Mármint, érti, hogy gondolom. A fickó elnézően rázta a fejét. Egyiptomi vagyok, mondta, vagyis a nagyapám onnan jött az országba. Az apám is itt született, és én is. Ez pedig, mutatott a kondérra, hazai disznóhús. Saját fűszerezés, de semmi egyiptomi nincs benne. Nyeltem egy nagyot, és bólintottam. De mivel én szolgálom fel, mondta mosolyogva, és egyiptomi nevet adtam neki, ezért sokkal egzotikusabbnak tűnik. Mi is volt a neve, kérdeztem. Anubisz, mondta a fickó. Ez az Anubisz szendvics. Anubisz, a kutyafejű halálisten, mondta a kismama, és elnyomta a cigijét a padlón. Mi van, nézett ránk sértődötten, azt gondolták, hogy én valami ostoba picsa vagyok? Nem, rázta a fejét az eladó, és én is csatlakoztam hozzá. Választhatott volna ennél jobb nevet is a hülye szendvicsének, jegyezte meg a nő. A halál nem igazán étvágygerjesztő. A legtöbben nem tudják, hogy ki volt Anubisz, mondta az eladó, és szórakozottan dobolni kezdett a pénztárgépen. Az biztos, mondta a kismama, és kinyújtózott. Legyen már vége! Ekkor újabb robbanás hallatszott, ezúttal sokkal közelebbről, a polcok is remegni kezdtek, néhány termék a padlóra hullott. Ez még eltart egy darabig, mondtam, és bekaptam az utolsó falatot.
Az eladó lemondóan sóhajtott. Oké, mondta, van egy másik kijárat. A kismama nagy nehezen feltápászkodott a kosárról, közben dünnyögve káromkodott. És ezt csak most mondja, nyögte ki, mikor sikerült felegyenesednie. Miért csak most mondja? Sajnálom, felelte bánatos hangon az eladó. Szabad, kérdeztem, használhatnánk azt a kijáratot? Persze, jöjjenek, mondta a fickó, és kinyitotta a pult mögötti ajtót, ami a raktárhelyiségbe vezetett. Átvágtunk a meglepően tágas termen, ami zsúfolásig volt pakolva a különböző árucikkekkel, majd elértünk a végéhez, ahol a plafonra erősített kampókról lógtak a disznótetemek, alattuk jókora sötét vértócsa csillogott. Émelyítő szag terjengett körülöttük, amit érdekes módon máshol nem lehetett érezni. Baszki, mondta a kismama, és két kézzel takarta az arcát, maga itt vágja a disznókat? Mi a fasz? Kicsi bolt, kicsi lehetőségekkel, mondta az egyiptomi fickó, és most először vettem észre, hogy lehervadt a mosoly az arcáról. Átfurakodott a malacok között, és kinyitotta előttünk az ajtót, ami egy sikátorba vezetett. Menjenek, mondta, nem kell itt maradniuk. Kintről még mindig hallani lehetett a lövéseket. Nekem tök mindegy, jelentette ki a kismama, átpréselte nagy hasát a kampókról csüngő disznók között, aztán köszönés nélkül kilépett az utcára. Ránéztem a telefonomra, Gabi nem válaszolt, láttam, hogy meg se nézte az üzenetemet. Na, sürgetett a fickó, nem megy? Zárja be az ajtót, mondtam. A fickó egy szó nélkül behúzta a rozsdás vasajtót, aztán elém lépett. Női sikolyt hallottunk odakintről. Akarja tudni, hogy készül az Anubisz szendvics, nézett rám a fickó, közben megborzongott. Persze, mondtam, nagyon szeretném tudni. Az egyiptomi bólintott, aztán az egyik polcról leemelt egy kötényt, ami rózsaszínű volt a rászáradt, és sokszor lemosott vértől. Vegye fel, nyújtotta át nekem, mindjárt keresek egy másikat is. A fickó elsétált mellettem, eltűnt a raktárban. Én leguggoltam, közelről belenéztem az egyik disznó halott szemébe. Hát, helló, barátom, suttogtam, és megsimogattam a döglött állat szárazra perzselt pofáját. Itt leszünk még egy darabig.