Most már itthon van. Kicsit megkönnyebbültem. Nagyon nehezen jár, gyakran rémisztő, sípoló hangok törnek föl a tüdejéből. Soha nem lesz már olyan egészséges, mint volt. Az orvos azt mondja, a tüdőkapacitása ötven-ötvenöt százalékkal csökkent. Tizenkét kilót fogyott pár hónap alatt. Talán mostanra már enyhült a kiszolgáltatottsága, és ezzel az enyém is. Valamennyire. Amikor hazahoztuk a kórházból, menni se bírt. A vécére is úgy kellett kitámogatni.
Tömtem bele a vitaminokat, a zöldféléket. Eleinte alig tudott enni, pedig azt mondta, ízeket már érez. Csak minden ízt utál. Nyilván a lélegeztetőgép hatása: fáj a torka, nehezen nyel le minden egyes falatot. Most tartunk ott, hogy a húsféléket csak feldarabolom neki, pár hete még mindent darálva, pépesítve raktam elé.
Levest főzök. Húslevest marhából, de a húsokat én eszem meg. Ő csak a levét, jó esetben tojással, abból néha két csészével is megiszik egymás után. De még mindig gyenge. A két hét lélegeztetés után elsorvadtak az izmai. A gyógytornász, egy nagyon helyes, fiatal lány minden reggel idejön, megmozgatja a végtagjait, annyira, hogy most már egyedül talpra tud állni, és még valami keveset jár is: eltotyog mondjuk a fotelig, és belehuppan. Onnan nézhetné a tévét, de nincs ott a figyelme. Megnézi a híradókat, és ha politikust lát, mindig azt kiabálja, hogy hazudik, hazudik. Függetlenül attól, milyen párti politikus. Kiabálja? Rikácsol, a hangja, mint a recsegő gégemikrofon. Ez lett abból a gyönyörű baritonból, ami lánykoromban annyira megfogott. Ha telefonon hívott, olyan bizsergés futott át rajtam attól a gyönyörű, szerelmes hangtól, hogy néha majd leejtettem a kagylót. Vagy a kagylovat, ahogy ő mondta annyiszor: – Várj, ne tedd még le a kagylovat, beszélgessünk.
Az orvos azt mondja, lassan visszajön majd a régi hang. Persze már a dög, a rohadt covid előtt sem olyan volt az a hang, mint régen. Szaggatott, lassú, kicsit érdes lett a korral. Hetven lesz jövőre.
Masszőr is jár hozzá, hetente kétszer. Eleinte az ágyban gyúrta, most már hozza magával az összecsukható masszázságyat. Dénes egy kis segítséggel föl tud már feküdni rá.
Szerettem. És szeretem. Negyvenkét év alatt, mióta összeházasodtunk, nem volt még ilyen helyzet, hogy nekem kellett őt ápolnom. Ő sokszor ápolt engem régebben. Amikor megszültem Fannit, hetekig beteg voltam. Sokáig föl se tudtam kelni. Mosott, főzött, takarított, tejért járt a másik kerületbe egy asszonyhoz, akinek sok volt, valóságos tejgyár, az enyém meg a betegség miatt elapadt.
Aztán – erre te is emlékezhetsz – egyszer megcsúsztam a jeges járdán. Megbotolva előre buktam, és olyan szerencsétlenül estem el, hogy mindkét könyököm eltört, a balból még le is szakadt egy kis csontszilánk. Egyik kezemet se tudtam mozdítani, és Dénes szó nélkül csinált meg mindent hosszú hetekig. Engem is öltöztetnie, mosdatnia kellett. Sosem volt egy neheztelő, rossz szava, egy bosszús csettintése, legalábbis előttem soha.
Pedig hát lett volna oka rá. Neked elmondhatom. Nem vagyok vallásos, nem járok templomba, te leszel most a gyóntató papom. A barátnőm vagy. Régóta. Az egyetlen barátnőm, azt hiszem.
Na, neked megvallom. Egyszer megcsaltam. Tudod, elég gyakran jártam valaha Miskolcra, továbbképzést tartani az ottani kollégáknak. Olyankor a Pannóniában szálltam meg, a belvárosban. Volt ott egy nagyon jóképű fickó, Balázsnak hívták, többször meghívott kávéra. Tetszett, Latinovitsra hasonlított. Még a hangja is. Akár az alteregója is lehetett volna, csak hát az a sok évtized…
Aztán egyszer a szálló presszójában kávéztunk. Ittunk is valamit. És akkor azt mondta, hadd jöjjön fel velem. Én meg nem tudtam ellenállni. Azon az éjszakán tudtam meg, milyen az igazi szex. Talán csak akkor volt igazi, bombarobbanás-szerű orgazmusom. Csoda volt, őrület, egyszeri, nem mindennapi csoda. Egyszeri, mert soha többet nem mentem Miskolcra. Nem mertem Miskolcra menni. Nehogy folytatódjék ez az egyszeri kaland. Hiszen Dénest szerettem, szeretem, mondom.
Volt is lelkiismeret-furdalásom. Máig tart, alig halványul. Dénes gyanakodott, sőt, talán még valamit komolyabban is sejthetett, mert egyszer azt mondta a szemembe nézve, nyomatékkal: – Egyetlen félrelépés megbocsátható. El kell felejteni. De azt nem tudom, tényleg elfelejtette-e.
Sokkal súlyosabb a mai lelkiismereti vacakolásom. Amikor a lélegeztetőgépen volt, mindennap háromszor is hívtam a kórházat. Volt, hogy fel se vették a telefont. Ha meg sikerült valaki nővérrel beszélni, mindig azt mondták: semmi jó, nem tudni, fel kell készülni a legrosszabbra, de reménykedjünk. Hátha…
Ne vess meg! Önző voltam, vagyok. Állandóan az járt az eszemben, ha meghal, mi lesz velem. Fanni lányom Új-Zélandon a férjével, Ricsi, a fiam kis lakásban él a három gyerekkel meg Emmával, a feleségével, akivel sose bírtuk egymást. Ki törődne velem, ha egyedül maradok? Ha beteg leszek? A lakásért talán bejutnék egy öregek otthonába, de az a teljes elhülyülés kezdete lenne. Minek élni? Minek egyedül élni? Rendezgetni a múltam? Minek? Kinek? Ha már meghal, gondoltam, miért nem halt meg negyvenévesen, amikor az infarktusa volt? Akkor biztosan nem maradtam volna egyedül, elég csinos voltam, akadt volna társam hamarosan. Akkor kellett volna meghalnia, ha már egyszer meg kell halni. Félek, rettenetesen félek a magánytól.
Ugye, szemét dolog, hogy így beszélek?
Szégyellem magam, de egyszerűen nem bírtam elhessegetni ezeket a gondolatokat. Rám ültek éjszaka, és rám ültek nappal is.
Jó, hogy túl vagyunk ezen. Kikerült az intenzív siralomházból, és lassan, fokozatosan gyógyul.
De nem tudni, mit hoz a jövő.
