Nézem az Arielt, hatéves vagyok, anyám a konyhában főz, kétszer panírozza be a húst, hogy addig se kelljen apámmal beszélnie. Apám megjegyzi az ebédnél, hogy vastag a panír, anyám még a levesnél jár, lassan eszik, húzza a görcs a hasát. Ariel elveszti a hangját, az igazi mesében meghal és buborék lesz, egy darabig azt hiszem, hogy az életben is így megy, meghal a nagyanyám, a habfürdőt csinál az anyám, kérdezem az egyik buborékra, hogy az a nagymama, apám bejön, üvölt, hogy minek pazarlunk, a gyerek játszani akart, anyám rám keni az egészet, nagymama lecsorog a lefolyón.
Gimnáziumban látok először halottat, lehet menni boncolásra, nem merek jelentkezni, de miután felteszi Sári a kezét, már én is, aztán mindenki. Mondják, hogy jól gondoljuk meg, mert minden pénteken menni kell, elbizonytalanodom, lehet, hogy jövő pénteken nem lesz kedvem végigállni egy boncolást. De megyek, beállok az első sorba, nem is olyan félelmetes ez, lekerül a lepel, egy néni az, végigvágják a mellkasától a hasáig. Kifeszítik a bordáit, két osztálytársam kimegy, azt mondják, hogy pisilniük kell. Előrébb kerülök, mintha nekem magyarázna a boncmester, nézek mélyen a szemébe, mondjad ide nekem, zavarba jön, másik gyereknek kezdi el mondani, az nem figyel, a beleket nézi, ahogy a boncmester rámarkol, mint a telefonzsinórra. A halál oka infarktus, egyedül halt meg, kérdezem, nem is akarom megkérdezni, de kérdezem, lehet, hogy Dávid volt a hátam mögött. Nem tudom, válaszolják. Megnézzük a répákat a gyomrában, mit ehetett utoljára, olyan ez, mint egy kvízest, szerintem borsólevest, abba anya mindig sok répát tesz, apám akkor is üvölteni szokott, hogy miért ilyen édes ez a leves, anyám meg azt, hogy akkor ne egyen belőle. Megsértődnek egymásra, egy hétig borsólevest eszek.
Másnap a menzán piskóta van csokoládéöntettel, szappaníze van. A boncolás után annyian lebetegednek, hogy végül ketten maradunk, akik mindig mennének, lemondják az egészet, másik iskolát szerveznek be a helyünkre. Anyámtól kérdezem, hogy akkor a nénit már eltemették-e, lehet, hogy elhamvasztották, mondja, közben varrja a zoknim. Megint kilyukasztottam, a kínaiban százötven forint, hónap vége van, inkább nyalókát kérek helyette. Vagy eltemetnek, vagy elégetnek. Ezt viszem magammal a felnőttkorba, rosszabb napokon elképzelem, hogy betolnak a kemencébe, rájövök, hogy mégsem haltam meg, vastag az ajtó, nem hallják, hogy dörömbölök, hogy engedjenek ki, elégek.
Olvastam egy helyi lapban, hogy az egyik hajléktalan le akart ugrani a metróbejárat tetejéről. A nyakába cipőfűzőt kötött, és ugrott, de pont arra járt két fiatal, és el tudták kapni, nem tört ki a nyaka. Azt mondta a kórházban, hogy csak azt akarta, hogy valaki figyeljen rá, mert úgy érezte, mintha ordítana a csendbe, de senki nem fordul felé. Nem ezt mondta, ezt csak én találtam ki, az újságban odáig szólt a történet, hogy kórházba szállították, a mentőről van egy kép, alatta, hogy a kép csak illusztráció. Akkor minek rakják bele, én is el tudok képzelni egy mentőt, benne egy hajléktalant, a nyaka körül cipőfűző. Egyszer az iskolában a helyettesítő tanár mesélt nekünk, három almáról volt benne szó, amit megszereztek a királylánynak, a mese után becsukta a tanár a könyvet, még harminc perc volt hátra, azt hittem, megúszom a rajzolást, de nem, muszáj volt valahogy bebizonyítani, hogy a mese beindította a fantáziánkat. Rajzoltam három almát, fel voltak akasztva egyenként egy rúdra, odajött hozzám a tanár, ez így nem jó, kidobta a lapomat, nem tudtam megmagyarázni neki, hogy ezek már a megszerzett almák, ki vannak állítva. Direkt elnyújtottam ezután a rajzolást, nem adtam be semmit, egy hétig félek, hogy számon kérnek, nem történik semmi, a rendes tanárunk meggyógyul, fát rajzoltat velünk, levágom a törzsét, hármas.
Állok a metróbejárat tetején, nem képzelek oda semmit, mert ott van rajtam, érzem a nyakamon. Este tíz, már mindenki hazament. Ott a sarkon mintha jönne egy futár, villog a lámpája. Csak lépnem kell egyet, és
Ebédre rántott hús volt sült krumplival.
