mészmirtusz silentium
mályva gyengíti meg a füvet
mélykék lila fonal húzzad amíg
áthúzhatod a sárga tüllön
„Csillárra száll a szivárvány
hét madara, büszke” tűnőben
lenne a templom nagy mancsú:
lassúlusta medve szépen szúrd
át a tűvel a keményítettet
az eredetiben most merednek
rád íróférfi tekintetek most fűzik
beléd mit gondoljál szalmasárga
mezőkön ég alatt tekeregve
most kívánom törj ki ebből a sorból
rúgd le magadról a verset mint a
fekete pongyolát, varródjon vissza rá
a „Magnólia, napraforgó,
szalag, inda, flitter-ünnep,
sáfrány s hold – a szent oltári
terítőre” a pörgős szoknyádra
karkötőcsengettyűdre vérnarancs
leve folyjon káprázzon a köpeny
„izzik az apáca szeme-tükre”
Essen ki a képből a hevülő
lócsiszár legyen a magasság
a messzeség felmeredve lecsüngve
fellegek olvadjanak a cukorszívek
ezen a fennsíkon táncolok én is veled
abban a régi piros szoknyában a napon
az én mezőmön az én hegyemen talpam
az én vízemben és zúgjanak a folyók
a „nap fölötte húsz is lüktet”
szoknyánkon terülnek mind mert
lábbal hímzünk a vizeket kavarjuk
altatjuk a füvet a virágot nyitjuk
mert azt is „ölt a tűje”
s a fény játszik a nincs-rácsok sakkján
„szélben állva eltűnődve”
