- „Ez nem a mi háborúnk!” – Magyarországot gyorsan elérte az Ukrajnából menekülők első hulláma

Feltűnően sokan vártak csütörtök dél körül a záhonyi vasútállomás egyik peronján. Sokan voltak és nagyon csöndesek: szótlanul, feszülten várták a közeli határ túloldaláról, Ukrajnából érkező vonatot, rajta barátaikkal, hozzátartozóikkal.

Hamar kiderült, hogy a vonattal ezúttal nem csak a dolgozni átjárók, ingázók érkeznek, mint máskor, békeidőben. A várakozók közül volt, aki azt mondta: rokona a hajnali orosz támadás hírére döntött úgy, hogy mielőbb elhagyja otthonát. Mivel a Csap felől érkező munkácsi vonat egyre csak késett, a várakozók idegessége nőttön-nőtt.

– Mi bajod lehetne? – próbálta nyugtatni a barátnője, de az asszony indulatosan leintette. – Eddig mindenki azzal nyugtatott, hogy nem lesz itt semmilyen háború! Erre tessék, itt van! Én már nem hiszek senkinek, és már bármit el tudok képzelni.

A munkácsi személyvonat végül ötven perces késéssel futott be. Fél tucat rendőr és ugyanannyi pénzügyőr fogadta a szerelvényt. Az érkezők közül többen azt mesélték, sokan próbáltak még felszállni a vonatra, de már nem kaptak rá jegyet. Volt, aki azt mondta: úgy hallotta, sok helyütt az ukrán hatóságok feltartóztatják a kifelé tartókat, és a hadköteles korúak már fordítják is vissza.

– Vagy éppen viszik egyenesen a laktanyába – vélekedett egy harmincas fiatalember a feleségével. Ők három éve jöttek át Záhonyba lakni. Előtte Ukrajnában megjárta a donyecki frontot, mint mondta egy évet szolgált a szakadárokkal szembeni harcban. Ő úgy van vele, ezt a csatát nem vívja, mert már megtette, amit megtehetett Ukrajnáért.

A vonatról leszállók közül egy katonakorúnak tűnő srác hosszan öleli az apját. Később azt mondta, ő jött, ahogy tehette, de a többségben csak most tudatosul, hogy háború lesz.

– Vagyis már van – igazította ki saját magát. – Egész idáig mindenki úgy gondolta, hogy az oroszok csak fenyegetőznek. Ezt teszik már évek óta. Miért pont most hittük volna el, hogy támadni fognak?

Találkozunk egy csapat kárpátaljai magyar vendégmunkással, ők Ausztriába tartanak egy építkezésre dolgozni. A brigádvezető szűkszavúan vetett oda:

– Ez nem mi háborúnk! Ezt a nagyok döntötték el odafent. Nem fogunk harcolni, inkább maradunk nyugaton és dolgozunk.

Míg dél körül Záhonyban még inkább a dolgozók, ingázók érkeztek, kora délután a beregsurányi határnál már változott a helyzet, a helyiek a „menekültek első, kisebb hullámáról” beszéltek. A schengeni határ kettős beléptetőponttal működik, és az ukrán oldalon kora délután több száz ember várt bebocsátásra. Átlagosan másfél-két órát toporogtak a határátkelő előtt. Utána a magyar oldalon gyorsan átjutottak. A legtöbben a határátkelőhelyről kilépve az út szélén, vagy a közeli határ büfé körül telepedtek le, várva, hogy ismerősük, hozzátartozójuk értük jöjjön. A határátkelő képei a déli határ jeleneteire is emlékeztettek: folyamatosan érkeztek Ukrajnából a belépők, sokan családdal, gyerekekkel, csomagokkal megrakodva. Akikkel beszéltünk, mind Kárpátaljáról jöttek, Ukrajna belső területeiről még nem érkezett meg a menekülthullám.

András az út szélén állt, és a csomagjai mellett várta az ismerősét, hogy felvegye és vigye Budapestre. 

Ő valahol a kettő között van: a műszaki végzettségű fiatalember tavasszal kezdett volna egy pesti cégnél és már kivette a fővárosi albérletet is. A háború kirobbanása miatt döntött úgy előbbre hozza a munkakezdést. Mint mondta ő nem hajlandó harcolni, Putyin meg úgy is addig fog háborúzni, amíg Amerika támogatja az ukrán vezetést.

Andrea óvónő és egy határ közeli ukrán faluban dolgozik. Kislányát hozta át Magyarországra. – A férjem már Magyarországon dolgozik, biztos ami biztos nála lesz most a gyerek, én meg este megyek haza. Az állásomat és a házunkat még nem hagyom ott. – mondta az asszony. Szerinte sokan vannak odaát, akik még kivárnak. Már csak azért is, mert – mint mesélte – sokan tartanak attól, hogy ha elhagyják a házat, akkor az ukrán kormány keletről menekülteket költöztet oda, és talán nem is kapják vissza soha. A beszélgetés végén derül csak ki, hogy Andrea úgy beszélt minderről, hogy meggyőződéses putyinista: „Sokkal jobb volt az oroszokkal régen.”

Később egy családdal találkoztunk. Ők is a közelből érkeztek és Szlovákiába tartanak az asszony húgához.

– Eredetileg is úgy volt hogy családlátogatásra megyünk. Most előrehoztuk – mosolygott az asszony, aki szerint kivárják, mire elcsitul „odahaza” a háborús helyzet.

– És ha eltart hosszú ideig a háború? – kérdeztük.

– Akkor hosszú ideig maradunk a testvéremnél – jelentette ki két kislányára mutatva: – Nem megyek velük vissza háborúba!

Csütörtök kora este egy nagydarab bőrkabátos, kisportolt fiatalember idegesen toporgott az út mellé leparkolt autójánál. Amikor egy parkolóőr figyelmeztette, hogy a rendőr megbüntetheti ezért, vállat vont:

– A családomra várok. Ha büntetni akar, büntessen.

Míg családjára várt, volt ideje elmesélni: Németországban dolgozik, egyenesen onnan hajtott Beregsurányig, hogy felvegye családját.

– Ha végre átérnek, beletaposok a gázba és meg sem állok velük Münchenig, hogy minél távolabbra legyek ettől – jelentette ki, miközben az alkonyatban elsötétülő ukrán oldal felé intett.