Megállás nélkül jutunk át a magyar-szlovák, aztán a szlovák-lengyel határon – mintha nem is innen száz kilométerre lenne Ukrajna, mintha nem is itt a közelben bontakozott volna ki súlyos menekültkrízis. A lengyel-ukrán határhoz közeledve aztán hirtelen változik a helyzet.
Először azzal szembesülünk, hogy a lengyel benzinkutas már messziről int és kiállt:
– Nincs üzemanyag! Elfogyott!
Aztán Przemyśl felé tartva páncélozott HUMVEE terepjárók konvoja keresztezni utunkat. Majd többször is Blackhawk helikopter húz el dübörögve a fejünk felett. Az ukrán határtól nem messze fekvő Przemyśl városában látszólag csendes és nyugalmas a hétvége. A vasútállomásnál azonban más arcát mutatja a kisváros: óriási a nyüzsgés kint is, bent is. Nem véletlenül: ide érkeznek azok a Kijevből induló és a lengyel határ túloldalán, az innen úgy száz kilométerre fekvő ukrán várost, Lviv-et is útba ejtő vonatok, amelyek napok óta menekültek százait hozzák. A peronokon most is sokan várják szeretteiket. Idegesen figyelik, amint befut a várva várt szerelvény. Csikorogva áll meg a vonat. Elkezdenek leszállni az utasok. Szinte csak nők és gyerekek. Férfiakat elvétve látni, ők is inkább idősebbek. Katonák segítenek leemelni a csomagokat, gyerekeket. Egy nő kiabál elkeseredetten az újságírók láttán.
– Látják, ennyi maradt az életemből!? – emeli magasba az utazótáskáját, és kétségbeesetten hadarja: – A férjemet elvitték a frontra, a gyerekeimmel menekülünk! Nem tudom, mi lesz velünk, az útlevelemen kívül semmink nem maradt.
A vonatok érkezésére a helyi hatóságok és a civilek alaposan felkészültek. Önkéntesek lépnek a menekültekhez, és segítenek annak, akiért nem jöttek, akinek nincs hova mennie. Kisbuszokhoz irányítják őket, a járművek pedig térség városaiba viszik őket. Azt sem hagyják magára, aki inkább maradna az állomáson, például azért, hogy itt várja be a még Ukrajnában lévő rokonait, barátait. Nekik meleg élelmet, orvosi ellátást ajánlanak, de gondoltak a gyerekekre is, akiknek játéktól a pelenkáig mindent előkészítettek az állomás várótermében kialakított humanitárius ponton.
A vonattal érkezők szemmel láthatóan zaklatottak, ijedtek és elveszettek, mégis mesélnek sorsukról – talán azért, hogy tudja csak meg a világ, mi történik velük, országukkal az orosz támadás miatt.
– Nincsenek komolyabb terveink, csak annyi, hogy itt meghúzzuk magunkat, amíg tart a háború. Itt biztonságban vagyunk. Ennyi most épp elég nekünk – mondja egy Lvivből érkezett fiatal lány, miután a peronon megtalálta testvérét, aki már korábban elmenekült. – Aztán a háború után, amikor már tehetjük, visszamegyünk. Mert nem akarunk máshol élni. Ukrajna egy csodálatos ország.
Az érkezők között van Damien is, ő Németországba tart. Kutyájával érkezett, akit még az állomáson beoltottak, és – mint mondja – nagyon hálás a lengyeleknek, hogy még erre is gondoltak. Amikor arról kérdezzük a srácot, hogy fiatal férfiként miként tudott elmenekülni, ha a hírek szerint a katonakorúak besorozzák, úgy felel:
– Még épp nem múltam el tizennyolc.
Elmondása szerint a vonatút maga volt a rémálom. A tömött szerelvényen 16 órát utazott, igaz ebből hat órát álltak a határon, amire mindenkinek az útlevelét leellenőrizték. Ő a 16 órát végigállta.
Ahogy az érkezők, úgy az őket váró civilek között is sokféle sorssal találkozni. Köztük van Ivona és Robert: mindketten angoltanárok, és azért érkeztek az állomásra, hogy megnézzék, miként tudnának segíteni. A lengyel tanárok az mondják, hogy bár innen száz kilométerre élnek, a háború személyesen is érinti őket.
– Az iskolában, ahol tanítunk, volt két ukrán állampolgárságú tanítványunk, egy lány és egy fiú. Még a háború kitörése előtt hazautaztak Ukrajnába, és a fiúnak már esélye sem volt visszatérnie: mivel elmúlt 18 éves, sorköteles. Úgy tudjuk, mindketten Kijevben várják a háború végét.
A vonattal érkező kevés férfiak egyike Valdemar néven mutatkozik be. Hamar kiderül, súlyos szívbeteg, ezért nem sorozták be egyelőre, így tudta most gyerekeit maga kimenekíteni a háborús országból. Zaklatott beszámolójából az derül ki: egy olyan településen éltek, amelytől 35 kilométerre már bombák csapódtak be, és a légvédelmi szirénák szinte folyamatosan szóltak. Az utazásukról azt meséli, hogy a vonat tömve volt, ülőhelye nem akadt, alig áll már a lábán.
– Biztonságba helyezem a gyerekeimet ismerősöknél. Aztán végre nyugodtan kialszom magam. Után pedig valószínűleg visszamegyek Ukrajnába, hátha szüksége lesz rá a hadseregnek.
Arra, hogy szívbetegen ez hogy lenne lehetséges, azt mondja:
– Lehet annyira kritikus a szituáció, amikor már mindenkit behívnak.
Przemyśl vasútállomása után továbbindulunk a határ mellett fekvő Medyka nevű faluba. Az egyik legforgalmasabb átkelési pont ez az ukrán-lengyel határszakaszon. Itt nem csak autóval, hanem gyalog is át lehet jönni. Ottjártunkkor is több ezren várakoztak a határ ukrán oldalán, hogy bebocsátást nyerjenek az Unióba. A lengyel oldalon sem jobb a helyzet. Rengetegen várakoznak a parkolókban családtagjaikra a farkasordító hidegben. Medyka sportcsarnokában ideiglenesen egy melegedőt rendeztek be. Ide nem léphetünk be, de itt találkozunk a rengeteg lengyel önkéntesek egyikével, Tomekkel és cimborájával, Maciekkel. Autóval érkeztek Krakkóból, ingyen fuvart és szállást ajánlanak, 7 embert tudnak magukkal vinni. A két srác után apácákkal futunk össze: ők is segítenek a menekültek elszállásolásában. Azt mesélik, a menekültek többsége a hosszadalmas, akár több napos határátkelés után felfrissül, alszik és aztán megy is tovább, többnyire Németországba és Olaszországba. Egy telefonszolgáltató SIM kártyát ad annak, aki kéri, ingyenesen 30 GB internetet és 100 perc Ukrajnába való telefonálást biztosít, ez a csomag egy hónapig ingyenes. A karitatív és állami szervezetek itt is nagy létszámban jelen vannak, meleg ételt, teát, vizet, ruhát, hálózsákot és játékokat osztanak azoknak, akik ezt kérik.
