Lengyelország, Svédország, majd Csehország félreérthetetlenül tudatta: labdarúgó-válogatottja sehol és semmiképpen nem áll ki Oroszország csapata ellen a vb-pótselejtezőre. Hazánknak ilyen problémája nincs, Magyarország 1986 óta kiiratkozott a világbajnokságokról, népünk kisebbik része jobb híján már a selejtezők negyedik helyét is ünnepelni képes. A karakán lengyel és cseh kiállás persze roppant kínos hivatalos hazai körökben, hiszen nyilvánvaló a „visegrádi” elhatárolódás a mai magyar politikai rendszer félelmetes kedvencétől, a fenevad orosz medvétől, s főleg annak gazdájától, Vlagyimir Putyintól, a fideszes alattvalója szerint „tapasztalt, higgadt, megfontolt” Orbán Viktor állandó tárgyaló partnerétől.
Még Szovjetunió volt, és Alekszej Koszigin töltötte be a miniszterelnöki posztot, amikor a keleti nagyhatalom futballválogatottját kizárták a világbajnokságról. Az történt, hogy 1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet, a hadsereg főparancsnoka államcsínnyel hatalomra került Chilében, majd koncentrációs tábort rendezett be a santiagói Nemzeti stadionban. Ott emberek ezreit módszeresen megkínozták, illetve megölték, aztán a sporttelepet a vb-pótselejtező második mérkőzésére visszarendezték, de a szovjet fél közölte: a szbornaja bárhol játszik Chilében, csak a fővárosi lágerarénában nem. Az erkölcsileg hagyományosan bánya mélyen álló FIFA nem fogadta el az érvelést, sőt ahhoz az abszurdhoz is asszisztált, hogy a moszkvai 0-0 után Santiago pokoli helyszínén a chilei csapat ellenfél nélkül felvonuljon, majd a hivatalosan kirendelt Erich Linemayr osztrák játékvezető sípjelére elkezdje a mai magyar NB I meccseinél is szürreálisabb „mérkőzést”, és Francisco Valdes a második érintésből az őrizetlen hálóba küldje a labdát. E bizarr cirkusszal a nemzetközi szövetség urai „szabályszerűen” továbbjuttatták a vérgőzös Chile labdarúgóit.
Az igazság ezúttal nem a „ruszkik” oldalán áll, ellentétben hetvenhárommal. A FIFA pedig elsőre most sem tagadta meg önmagát. Kihirdette, hogy országuk nevét, himnuszát, zászlaját nem használhatják, hazai pályán sem futballozhatnak az oroszok, de játszhatnak. Majd a nemzetközi és az európai szövetség másodjára meghozta a kézenfekvő döntést, és kivágták Oroszországot a nemzetközi futballból (a Gazprommal együtt, miután az UEFA bejelentette: azonnali hatállyal lezártnak tekinti az orosz gázipari óriással kötött szerződést).
Az emberiességi szempontokon túl praktikus okok is ezt diktálták, hiszen résztvevők sora mondhatta volna le a szereplést az idei világbajnokságon. Franciaország és Svájc szövetsége már nyomatékosította elhatárolódását az oroszoktól, ennek nyomán világossá vált, hogy az összes többi „dekadens” nyugati ország, tehát Anglia, Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Németország, Spanyolország, továbbá Skócia, Olaszország vagy Portugália is sorra megtagadhatná, hogy egy hajóban evezzen Putyin lánctalpas államának reprezentánsaival. Brazília, amelynek válogatottja a mértékadó angol fogadóirodákban magasan vezeti a vb esélylistáját, más eset, mert a dél-amerikai országban Orbán és Putyin cimborája, Jair Bolsonaro uralkodik, aki ugyanúgy szemben áll a világ jó részével, mint két komája. Brazília persze nyert már három világbajnoki címet rettenetes rendszerek, a Goulart- és a Medici-rezsim idején. Azokban egy-kettőre eltüntették a vélt vagy valós ellenségeket, ugyanúgy, ahogyan a debreceni díszdoktor Putyin államában szokás.
Ezzel haza is érkeztünk, elvégre súlyos dilemmák terhelik Magyarországot. A háború kirobbantásától kezdve végképp nem lehet hízelegni a barbár Putyinnak, aki nem jobb a kiadott baltás gyilkosnál, a hirtelen elhatárolódást meg tragikomikussá tenné a korábbi buzgó dörgölőzés. A legutóbbi magyar „békemisszió”, a hajdani magyar–osztrák meccsek gyakoriságára emlékeztető, immár tizenkettedik Viktor–Vlagyimir randevú alig négy hete, február elején zajlott, s az egyik kormánypárti propaganda portál ezzel a címmel számolt be a nevezetes eseményről: „Nagy sikert hozott az Orbán–Putyin találkozó”.
Büszkék is vagyunk rá mindannyian.
Miként a refrénszerű NER-groteszkre, mely szerint a Nyugat szüntelenül hanyatlik. Azon túl, hogy ez eleve szánalmasan röhejes – már nem a Nyugat, hanem a tétel –, immár harckocsikkal dokumentálható: a Lajtán túli legrosszabb vidék is jobb, mint a putyini kelet, amerre a jelenkori magyar hatalom oly nagyon nyitott. Különösen nyomasztó e démoni druzsba, ha feltesszük a magától adódó kérdést: mi a különbség 1956 magyarországi szovjet tankjai és 2022 ukrajnai orosz tankjai között?
Mondanám, maradjunk a futballnál, de most nincs az életnek olyan szelete, amelyet el lehetne választani az egész humánus világ elleni attaktól. Az illiberális vonzalmak alapján az úgynevezett békemenetet például háborúmenetnek kellene hívni. Addig a „nemzeti együttműködés” lovagjai vagy a hozzájuk ezer szállal kötődő Nemzeti Sport írásai nyilván kevesebbet emlegetik majd a letámadást, mert még akad valaki, aki nem a pressingre, hanem az invázióra gondol. Amivel a veszedelmes orosz puszipajtás újabb határt lépett át. Szó szerint. Megszálló hadseregével a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség nem veheti fel a harcot, de végre jelezte: a maga módján igyekszik semlegesíteni a betolakodót.
Ha leszereléséről nem álmodhat is.
