Arra a hírre ébredtünk 2022. február 24-én, hogy elkezdődött a háború a szomszédos Ukrajnában, vagyis bekövetkezett az, amitől már egy ideje tartottunk. És már jóval régebb óta hallhattunk arról - emberi jogi jelentésekből, civil szervezetek beszámolóiból -, hogy az immár nyolc éve tartó krízishelyzet milyen hatással van az ukrán társadalomra, különösen az ország keleti részén élőkre vagy onnan elmenekültekre, körükben is a leginkább kiszolgáltatottakra, a nőkre és gyerekekre.
Az erőszak és a kizsákmányolás nagyságrendjéről a bűnügyi statisztikák alig adtak képet. Tömegek váltak az országhatárokon belül földönfutóvá, miután Ukrajna egyes területei idegen hatalom ellenőrzése alá kerültek. Ezek a körülmények kedveztek a szervezett bűnözésnek, például a gyermekpornográfia-iparnak vagy a nők különböző módokon való áruba bocsátásának. Amiről a Finnországban született kortárs írónő, Sofi Oksanen ír abban a disztópikus hangulatú regényében, amely magyarul Kutyafuttató címmel jelent meg 2021-ben – hogy hogyan értékesítik az ukrán nők testét a nemzetközi „termékenységi piacon” –, korántsem puszta fikció.
A krízis háborúvá eszkalálódása még sokkal rosszabbra fordíthatja a nők helyzetét Ukrajnában: ez az első pillanattól kezdve nyilvánvaló, és a nemzetközi közösség számára szem előtt tartandó. A nők védelmének kérdése a nemzetközi humanitárius jogban már több mint hetven éve hangsúlyosan jelen van: az 1949-ben kelt Genfi egyezmények közül a negyedik, amely a polgári lakosság háború idején való védelméről szól, külön rendelkezik arról, hogy a terhes és a gyermekágyas nőket fokozott védelem illeti meg, illetve arról, hogy a nőket meg kell védeni a szexuális erőszaktól és a szexuális kizsákmányolástól. Az ENSZ nőjogi egyezményéhez, a CEDAW-hoz 1997-ben fűzött általános ajánlás szerint tekintetbe kell venni, hogy a fegyveres konfliktusok hatása a nők és a férfiak esetében eltérő lehet. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2000-ben fogadta el az 1325. számú határozatot, amelynek értelmében a háborúk, illetve fegyveres konfliktusok ideje alatt, valamint a konfliktusokat követően kialakult helyzetekben nemcsak fokozottan óvni kell a nőket és a leánygyermekek az őket fenyegető erőszaktól, de biztosítani kell a nők részvételét a konfliktuskezelésben, a helyzet kontroll alatt tartását célzó döntésekben, valamint a béketárgyalások során is. Mit sem kívánhatunk jobban, mint hogy az utóbbira – a béketeremtésre – való kilátások minél közelebbiek legyenek.
Aznap délelőtt Magyarországon mindenki az Ukrajnáról szóló híreket figyelte, miközben a háború elől menekülők közül sokan a magyar határ felé vették az irányt. Háttérbe szorult minden más téma, még a választási kampány is, beleértve azt is, hogy az Egységben Magyarországért nevű politikai szövetség (vagyis az ellenzéki összefogás) előzetesen bejelentette, hogy a bemutatandó választási programjukban külön rész kapnak a nőügyek. A címében Orbánt megidéző – „Nőügyekkel nem foglalkozom” – videóüzenet szerint ennek a bejelentésnek az ad történelmi jelentőségét, hogy Magyarországon még sosem foglalkozott választási program a nőket érintő kérdésekkel ilyen körültekintően.
Hozzátehető, hogy a rendszerváltás óta a pártok szóltak azért a nőkhöz, ám az is igaz, hogy a leggyakrabban csak az a nők munkaerőpiaci aktivitására fókuszálva – vagyis az EU által elvárt módon. Ebből pedig általában egyenesen következett, hogy a gyermekgondozási szabadság világviszonylatban kivételesen kiterjedt és összetett (kelet-közép-európai hagyományokra épülő) mivoltát kritizálták, mondván, hogy az túl hosszú ideig tartja otthon a kisgyerekes nőket, és ezen változtatni kell. Nem segített ennek a progresszívként beállított követelésnek a népszerűvé tételében, hogy a gyermekgondozási juttatások rendszere az utóbbi évtizedekben kétszer is – átmenetileg – megszorító intézkedések martalékává vált, a társadalom jelentős része számára igen rossz emlékű gazdasági intézkedéscsomagok keretében.
2010 után Magyarországon a nőpolitika leszűkült, illetve beleolvadt a családpolitikába. Miközben az ENSZ és az EU elvárásként fogalmazta meg, hogy a nők és férfiak közti egyenlőség elve horizontális elvként érvényesüljön a közpolitikai döntésekben – ezt jelentené eredetileg a „gender mainstreaming” stratégiája –, Magyarországon a családpolitikai szempontok érvényesítése vette át ezt a szerepet a közpolitikai döntéshozatalban. Leegyszerűsítő egyébként az az értelmezése ennek a fordulatnak, miszerint Magyarország leért az útról. Utólag visszanézve az sejlik fel, hogy az utak mintha szétágaztak volna az utóbbi évtizedben, a „gender” fogalmának nyugati-európai értelmezése ugyanis egyes szövegösszefüggésekben megváltozott: már nem mindig a nők és férfiak társadalmi viszonyait tárgyalják alatta, hanem egyre inkább az egyéni szinten megélt nemi identitás kérdéseit.
Visszatérve Magyarországra: az elmúlt bő évtizedben nem az „önmagáért való” családbarát szemlélet elterjesztéséről volt szó, hanem egy kifejezetten demográfiai indíttatásúról. Ez a megközelítésmód gyökeret is vert a magyarországi közpolitikai gondolkodásban, amit a szóban forgó ellenzéki programbemutató anyag is mutat,
hiszen a végén ez hangzik el (egy hatgyermekes édesanya, egyúttal ellenzéki képviselőjelölt szájából): „hisszük, hogy a legjobb népesedési politika az egyenlőségre törekvő, nőket megbecsülő nőpolitika”, hozzátéve, hogy „alapvető célunk, hogy a vágyott gyermekek meg is szülessenek”. Az utóbbi kijelentés a Három királyfi, Három Királylány Mozgalom által elterjesztett szlogent idézi fel.
Ugyanakkor a bemutatóban megszólaló politikusnők szerint az ellenzéki program új szemléletet is hozna: „A mi szemünkben a nők a társadalom egyenrangú tagjai, akikkel nemcsak a gyermekszülés kapcsán kell foglalkozni (ahogyan azt a mai kormány teszi), hanem többek között a döntéshozatal, a munkaerőpiac, az egészségügy, a családpolitika területén is, és külön figyelmet érdemel a bántalmazásuk és a szexuális kizsákmányolásuk elleni fellépés”. Amiben ez a program valóban újdonságot nyújt tehát, az a komplexitása: az EU által is szorgalmazott munkaerőpiaci kérdések, valamint a nők elleni erőszak témája – amelyet a feminista szervezetek emeltek be sikerrel a közbeszédbe – mellett hangsúlyosan jelenik meg ugyanis a nők egészsége is, méghozzá a reproduktív jogokat tágan értelmezve, a szülészeti ellátás kérdéskörét is kiemelve. (Ez utóbbi momentum hátterének része lehet, hogy a miniszterelnök-jelölt szülésznő végzettségű felesége nevéhez köthető az első, jogilag rendezett körülmények között lezajló otthonszülés Magyarországon 2011-ben, továbbá Márki-Zayné Vincze Felícia részt vett a 2019-ben elfogadott szakmai dokumentum, az EMMI családbarát alapelvekre épülő szülészeti és újszülöttellátásról szóló irányelve kidolgozásában is.)
Ami a nők elleni erőszak témakörének megközelítését illeti, átfogó szemléletre vall a szexuális kizsákmányolás elleni küzdelem kiemelése, ami Magyarországon az állam mellett egyházi szereplők és szekuláris feminista szervezetek számára egyaránt fontos téma. A bemutató szerint az ellenzéki összefogás pártjai elkötelezettek a civil szervezetek tudásának hasznosítására a kormányzás során.
Arra a kérdésre a választ, hogy az ellenzéki programban megjelenő markáns nőpolitikai elemek hogyan hatnak majd a választókra – körükben is különösen a nőkre –, alighanem már csak április 3-át követően tudjuk meg. A pillanatnyilag rendelkezésünkre álló elemzések és felmérések alapján eleve a női választók preferenciáiról is alig tudunk valamit. Pedig a nők szempontjai figyelmet érdemelnek, az egész társadalom érdekében.
Akármi jön is, figyeljünk a Natasákra – háborúban és békében egyaránt.