Sztálin meghal, és pazar szarvasbogár képében elkúszik a fűben. „Lófaszt sem értett, és lófaszra sem emlékezett.” Így zárul a Moszkvai történet, a huszadik század Háború és békéjeként méltatott monumentális családregény (1994). A tébolyodottan pusztító és önpusztító, s közben szüntelenül szenvedő Oroszország boldogtalan trilógiájában aligha véletlenül Háború és börtön a második könyv címe, a harmadiké pedig Börtön és béke.
Vaszilij Akszjonov (1932–2009) műve mintha Tolsztoj klasszikusát folytatná abban is, hogy letehetetlen. Saját univerzuma van, addiktív, ellenállhatatlanul elragadja és beszippantja az olvasót (magyar kiadás: Európa, 2002, fordította Soproni András). Nem fejeződik be az 1161. oldalon, csak vége szakad – kínzó kíváncsiságot hagyva, vajon melyik szereplőjének hogyan alakul a sorsa a zsarnok halála után.
Mire a népek bölcs tanítója ízeltlábúvá változik, bizalmas ismerősünk lesz a Gradov család. A saga az ő mindennapjaikat követi sok szálon, 1924–53 között. Felvonul a sebészprofesszor és grúz felesége, három gyermekük, unokáik, rokonságuk, kollégáik, szomszédaik, barátaik és ellenségeik, valamint kutyájuk, aki előző életében Andrej herceg volt. Történelmi alakok, Berijától Paszternakig. Így vagy úgy, mind áldozata a rendszernek, vagy cinkosa – néha is-is, egy személyben. Ki háborúban, ki békében, ki lágerban.
Akszjonov emigrációban, az aktuálisan Szovjetuniónak nevezett nagyorosz birodalom széthullása idején fejezte be a regényt. Korai, a szocreál ellen pimaszul lázadó írásai még odahaza jelentek meg a hruscsovi olvadáskor, Valentyin Katajev támogatásával.
A moszkvai underground markáns arca, a dzsesszrajongó jampec szerencsésen megúszta, hogy elege lett belőle a hatalomnak. Puhán iktatták ki: elengedték egy amerikai útra, de haza már nem mehetett, távollétében megfosztották állampolgárságától (1980).
Civilben egyébként, akárcsak főhőse, orvos volt. Nem a bulgakovi hagyomány iránti tiszteletből. Szülei tanácsolták a pályára, mondván, orvos mindig kell, úgy jobbak lesznek a túlélési esélyei a háborúk, forradalmak, csisztkák kilátástalanul ismétlődő vérzivatarában. Tapasztalatból beszéltek. Meggyőződéses kommunistákként megjárták a gulágot. Az apa kazanyi tanácselnök volt, az anya, Jevgenyija Ginzburg (1904–77) tanár, memoárját a Szolzsenyicin lágerkönyvei mellett emlegetik.
Amíg a szülőket szibériai kényszermunkára hurcolták, az ötéves Vaszilij, „a trockista népellenségek fia”, az árvaházban kapta kezdő leckéit önkényről és kiszolgáltatottságról. Ez az alapélménye annak a félelmetes és szürreális világlátásnak – romantikusan orosz léleknek szokás nevezni –, amelyet a szerző oly pontosan ábrázol, mi pedig oly tragikusan félreismerünk. Láthatjuk, lófaszt sem értünk, és lófaszra sem emlékszünk.
Akszjonov mágikus világában akad, aki megleli belső békéjét a pokol tornácán. Túlélni lehetséges, más kérdés, érdemes-e. Örök problémák. Egyszer talán megírják majd jelen századunk Háború és békéjét. Fájdalom, nyersanyag és muníció, az megint lesz hozzá.